A Mester és Margaritát immár negyedjére olvastam el, és amennyire vissza tudok rá emlékezni, mindig más benyomást gyakorolt rám, alapvetően kellemeset.
Gimnáziumban számomra ez egy szerelmi történet volt, sőt a par excellence szerelmi történet. Pont olyan, amilyenről 17 évesen én is ábrándoztam, egy tehetséges író és egy nem kevésbé tehetséges olvasó találkozása, melyet felsőbb, illetve ehelyütt alvilági erők segítenek a beteljesülés felé. A kedvenc szereplőm természetesen Mester volt.
Főiskolán szerepelt a kötelező olvasmányok listáján és én nagy örömmel olvastam újra, ám ezúttal a hivatalos értelmezések rátelepedtek az élményre (csak szigorlatra olvastam újra, a szemináriumra nem), így alapvetően a leleplezés és a felforgatás motívumai ragadtak meg. Kedvenc szereplőm ekkor a szubverzív Margarita lett, imádtam azt a jelenetet, amikor szétzúzza a DRAMÍR ablakait.
Harmadjára az olvasókörünk bűnnel foglalkozó alkalmára olvastam el, ma már elég különös ötletnek tűnik, hogy ezt a könyvet kapcsoltam a témához, noha kétségtelenül van köze hozzá. Ekkor a bibliai dimenzióra koncentráltam, és a gyávaságról, az autentikus élet feladásáról és az élethazugságokról meditáltam. A kedvenc szereplőm ekkor Pilátus és Banga kutya volt.
És végül most negyedjére egyfelől rém szórakoztatónak találtam az egész regényt, és nagyon élveztem a plasztikus fantáziavilágot, ugyanakkor a könyv második fele meghökkentően melankolikusnak tűnt, és tele volt olyan jelenetekkel, amikre korábban nem figyeltem fel. Nem tudom, miért, de most leginkább Hontalan Ivánnal éreztem együtt, illetve azokkal, akik valahogy elszalasztották a lehetőséget egy jobb és autentikusabb életre, és pusztán ennek a lehetőségnek, a transzcendenssel való találkozásnak az emlékében élnek meglehetősen boldogtalanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése