Nagy kópé ez a Zhang, amikor ilyen megkapó címet ad a
könyvének, vagy amikor a fülszövegre könnyedén odabiggyeszti, hogy „ha
könyvemet a kellő figyelemmel olvasod, a szerelmek, a barátságok, a felnőtté válás
minden kisebb és nagyobb buktatóján könnyedén úrrá leszel, hiszen így történt
velem is.”. Kit ne nyugtatna meg a gondolat, hogy átlagossága (ami
természetesen csupán egyik különlegességünk a sok közül) szerethető, és hogy
útmutatót kaphat, egyfajta gyógytörténeteket, melyeket elolvasva régi vagy
aktuális kapcsolati gubancokat könnyedén oldhat majd meg.
Az igazság azonban a felvezető gondolatokban rejtőzik: „Akik
olvasnak majd ezekből az esti mesékből, azonnal látni fogják, milyen csapongó
könyv is ez.” Pontosan ezt kapjuk, esti órákra, vagy őszi napokra, kávé mellé
szánt rövid, borongós, olykor meghökkentő vagy groteszk történeteket
kapcsolatokról, elsősorban párkapcsolati bonyodalmakról, melyek legtöbbször
kesernyés esszenciáit a szerző az elbeszélések elé is beilleszti, hogy annál
nagyobbat üssenek, amikor kontextusba kerülnek a történetben. Nagyon érdekes
különben, hogy az író időnként egyes bekezdéseket egy az egyben újra megismétel
egy szövegen belül, ennek később egy frappáns magyarázatát olvashatjuk a
Menjünk egy kört! c. elbeszélésben: „Amikor szóról szóra újra elmesélünk
valamit, rettegünk attól, hogy valami kimarad a történetünkből.” Tehát fontos
az ismétlés, az újramesélés és újragondolás, nemcsak egy szövegben, hanem az
emberi kapcsolatokban is – talán ez a könyv egyik üzenete.
A kötet nyolc éjszakából áll, minden éjszakához öt-hat
elbeszélés tartozik, melyek – ha úgy tetszik – egy kapcsolat stációit
ábrázolják. A történetek ugyan külön-külön is jól olvashatóak, de lazán
összeköti őket a nanjingi kocsma, mely mint pulzáló, meleg központ összegyűjti
a bánatos és megfáradt lelkeket, a történeteken át- meg átsétáló szereplők, vagy
épp maga a szerző („harmadrangú író”), aki maga is a történetek hol aktív, hol
passzív szereplője, aki begyűjt, megfigyel és levonja a következtetéseket.
A történetek többsége beteljesületlen, félresikerült szerelmekről
szól, és ilyen tekintetben számomra a könyv nagyon tömény volt, érzelmileg
némiképp megterhelő, különösen, hogy számomra a párkapcsolat soha nem volt a
boldog, kiegyensúlyozott élet alapfeltétele. A történet szereplői viszont úgy
tekintenek párjukra, mint világuk megkonstruálójára, és ahogy ez egy
történetben elhangzik: „Sajnos, ha valaki más teremtette meg a világunkat, az a
másik bármikor otthagyhat minket benne.” (A friss rákgombóc szerelme). Súlyos
gondolat, mely alatt a szereplők egy része érzelmileg, egzisztenciálisan is
összeomlik. Nagyon sok elbeszélés szentenciája, hogy mi magunk egy szeretett
személy életében bizony csupán a háttér, a kontextus szerepét töltjük be, míg
mi teljes identitásunkat a másikhoz tapasztjuk. És amikor a másik ellibben
mellőlünk…
Most, hogy a posztomhoz újra kézbe vettem a könyvet,
lapozgattam a történetek közt, és újra elolvastam az aláhúzott sorokat, megint
átjárta szívemet a borongós melegség. Az járt a fejemben, hogy valóban akkora
ráfizetés-e „félreszeretni”, „mellészeretni”, ha közben mégis tanulunk valamit
önmagunkról, visszapillantásunk újranézéssé válik (A fiatalságba nincsen
visszaút), és képesekké válhatunk újraálmodni önmagunkat. Melankolikusságában
is szívmelengető, nosztalgikus érzéseket kavaró, elgondolkodtató kötet.
Szeretném
megköszönni a könyvet Kiss Marcellnek, aki eredeti kínaiból elképesztő
bravúrral, tehetséggel és érzékkel ültette át magyarra Zhang írását, nagyon
tetszettek a beszélő nevek, a szójátékok, a kínai metaforák magyarra fordításai,
és különösen tetszettek a fejezeteket felvezető versek fordításai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése