Ha másról nem, méltán világhírű
sorozataikból tudjuk, hogy a koreaiak nemcsak a drámához értenek, de ahhoz is,
hogy mindez ne legyen csömörletes, átlátszó, hazug vagy végletesen komor. Kim Aeran
írónak is sikerült Szívrepeső örömmel teli életem c. regényében ezt a kényes
egyensúlyt olyan tökéletesen eltalálni, hogy miközben a világ legszívfájdítóbb témájáról
- egy tinédzser küszködése egy halálos kórral - olvastam a sorait, és
törölgettem a könnyeim, egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy mindez milyen
álságos vagy hatásvadász.
Kim Aeran ugyanis volt olyan bátor, és
átadta tollát egy korai öregedésben (progéria) szenvedő tizenévesnek, Areumnek[1],
aki az első soroktól belopja magát a szívünkbe, noha az első fejezetek még
inkább nagyon ifjú szüleiről szólnak, akik tapasztalatlanul, szülői
ellenérzésekkel körülvéve és némiképp kényszerből tartják meg a kis Areumöt. A filozófiához
vonzódó, könyvmoly kisfiú ugyan betegsége miatt iskolába nem járhat, de
tekintélyes tudást és műveltséget halmoz fel olvasmányai révén, kiterjedt virtuális
életet él, imád posztokat írni és nem titkolt szándéka, hogy írásait egy napon
megjelentesse. Első szövegének témája mi más is lenne, mint szüleinek
története, akikre olyannyira rászorul és akik szinte egyetlen valódi emberi
kapcsolatát jelentik, így vizsgálatának első számú alanyai és tárgyai.
Areum állapota azonban 18 éves korára
nagyon leromlik, a kórházi kezelésekhez szükséges pénz megszerzésének egyetlen
lehetősége egy adománygyűjtő tévéműsor, melynek révén különös levelezés
bontakozik ki egy rákbeteg lány és a fiú között. A költőiségtől nem mentes,
izgalmas levelezés azonban, melynek során Areum lassan kitárulkozik, tragikus
hirtelenséggel megszakad, és egy elkapott beszélgetéstöredékből derül majd ki,
hogy Areum pusztán egy gyomorforgató csalás áldozata volt.
A történet vége elkomorul ugyan, hisz
Areum sorsa a folyamatos leépülés, kórház, vakság és végül a halál, mégsem
bukik alá túl mélyre a könyv íve, mivel zárásként Areum szövege is olvasható, az
Egy szívrepeső örömmel teli nyár címmel, ami egyszerre vidám, egyszerre szomorkás,
de mindenképp pompás színekkel festi meg szülei találkozását.
A könyv legnagyobb erénye, hogy képes
érzékeny témákról érzelgősség és tabuk nélkül beszélni, olykor akár
tizenévesekre jellemzően ellentmondást nem tűrő hangon, autentikusan ábrázolja
a fájdalmas betegségben szenvedő ember lelkiállapotát, és képes megragadni egy
szenvedésekkel teli, rövid élet szépségét anélkül, hogy "meg kell látni az
élet szépségeit"-jellegű lapos közhelyeket permetezzen az arcunkba. Nagyon
szerettem a könyv filozofikus eszmefuttatásait, az egész köteten áthullámzó
évszakok plasztikus leírását, és összességében nem tudom, mikor sírtam ilyen
sokat egy könyv fölött. Külön bravúr különben a regény szerkesztése, a költői
prológus és epilógus közti részek hol történetmesélősek, hol e-mailes
levelezést olvashatunk, hol pedig egy televíziós műsor felvételének
jeleneteiből ismerjük meg a motivációkat, de a zenének és az idézett könyveknek
is van szerepe. (A könyvek és dalok pontos adatai különben a kötet végén
megtalálhatóak.)
A könyvből film is készült
sztárszínészekkel, ami mind hangulatában, mind a szereplők karaktereiben a
regénytől annyira elütőnek és számomra annyira dimenzió nélkülinek tűnt, hogy
a 20. percben dühödten kikapcsoltam. Valószínűleg a regény nélkül élvezhető
lehet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése