Michel Faber: A felszín alatt

Kamaszkoromban sokszor merengtem kibámulva a busz ablakából azon, hogy vajon ha egy idegen civilizáció küldötte lepottyanna a Föld bolygón, felfedezné-e a civilizáció számunkra oly pregnáns jeleit? Mi van, ha számára a buszok, tévétornyok és betonkeverők ugyanolyan természetes képződménynek tűnnének, mint számunkra a termeszvárak, a madárfészkek vagy a pókhálók? Faber szintén igen szkeptikus a tekintetben, hogy az intelligencia olyan könnyen felfedezhető lenne bolygónkon, különösen olyan lények számára, akik inkább hasonlítanak az állatokhoz, mint emberekhez. Ahogy az ember is antropomorf módon azon állatokkal érez együtt leginkább, amely képes a saját emberi érzéseit tükrözni és van legalább egy pár szeme, úgy a távoli bolygóról jött Isserley is inkább a birkák és fókák felé húz kezdetben.

De mit is keresnek nálunk az idegen lények, akik nem átallják átműttetni magukat óriásmellű emberszerű lénnyé, csak hogy megfelelő példányokat vadászhassanak magunknak? A válasz prózai: finom a húsunk. Isserley aprólékosan kidolgozott módszerrel szedi fel férfi stopposait, akik szinte mind hatalmas műmellei bűvöletébe esnek, hogy aztán egy jóval mélyebb álomba zuhanjak, és mire magukhoz térnek, már se nyelvük, se heréjük. És innentől kezdve, még ha nagyon igyekeznek, sem nagyon lehet őket az állatoktól megkülönböztetni, ólakba kerülnek és levágásukig hizlalják őket. Isserley gondosan igyekszik kitörölni emlékezetéből az autóbeli beszélgetéseket, de azok időnként mégis ott motoszkálnak a fejében, és még jobban összezavarja, hogy bolygójuk egy szépséges gazdag arisztokratája, Amlis Vess igyekszik felnyitni a szemét, hogy ezek az állatok is emberek, megölésük pedig etikátlan cselekedet. Isserley összekuszálódik minden, és végül mindez elvezet bizonyos felismerésekhez és végül a halálhoz.

A regényt szuperszónikus gyorsasággal olvastam el, ami mostanság kifejezetten szokatlan tőlem, de Faber stílusa olyan szuggesztív és a könyv alapján készült, alapvetően más irányú film zsongító atmoszférája is annyira körbelengett, hogy ebből szabadulni nem lehetett. Kevés annyira felkavaró jelenettel találkoztam mostanság, mint az emberek feldolgozása, vagy testrészeik lassú tűzön sütögetése - rémálmaim voltak tőle.

Azon még gondolkodom, hogy van-e szexista üzenete (ti. minden férfi azt akarja), de tény, hogy az utasok monológjai azt sugallják, férfi és nő között elképesztő szakadékok tátonganak nemiségük miatt, és még a legártalmatlanabb beszélgetést sem lehet elkezdeni anélkül, hogy bele ne bonyolódnánk az előfeltevések kusza hálójába.    

Sperl: Tradition und Moderne in einem koreanischen Dorf

Összecsapás Yeongsanban

Ahogy az első angol nyelvű könyveimet, most az első német nyelvűt is a Korea-fanatizmusomnak köszönhetem, jelentem elolvastam életem első német nyelvű könyvét és megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy jobban értem, mint az angolt.

A téma az egyik nagy kedvencem: a vidéki élet Koreában, és ezúttal Yeongsan (영산) falucskába utazhattam. A disszertációként is benyújtott kutatást 1971-ben készítették, a téma elvileg a hagyományok és a modernitás együttélése a közel 12 500 fős lakosú nagyközségben, de a szerző inkább vállalkozott némi történelmi kitekintéssel a mindennapi élet egyszerű leírására, részletes kitérővel az akkoriban még nagyon is élő, hétköznapi élet részét képező hiedelmekre és sámánisztikus szertartásokra.

A könyv előbb Yeongsan földrajzi és klimatikus jellemzésével indít, ezt követik a statisztikák, a rövid történelem és az közigazgatás bemutatása. Yeongsan egy főként mezőgazdaságból élő közösség, mely 1971-ben még olyannyira zárt volt, hogy a szerző több ünnepségen és szertartáson nem is vehetett részt, csak interjúk alapján rekonstruálhatta az eseményeket, és volt olyan vezető férfi, akinek két felesége is volt akkoriban. A házak felépítése is még a hagyományos konfuciánus szemlélet szerint elkülönítette a nemeket, egyes helyiségekbe nőknek tilos volt bemenni.

A könyv egyik legérdekesebb fejezete a vidéki közösségek működéséről szóló rész, melybe a Modern Farmer sorozatban már némi betekintést nyerhettem, de 1971-ben ezek a falusi közösségek, az ún. kye-k (계/契) sokkal konzervatívabbak voltak, mint a sorozatban, bár funkciójukat tekintve nagyjából hasonló szereppel bírtak. A kye-k nem a vertikális társadalmi rétegek összefogására, hanem a horizontálisra koncentráltak, vagyis egy adott korcsoportot, egy környéken élőket vagy hasonló érdeklődésű embereket tömörített egybe, és nem egy adott társadalmi réteg tagjait. A yeongsan-i kye-k célja elsősorban az anyagi védettség megteremtése a tagok számára, és a patrióta érzelmek ápolása. A kye-k tagjai ugyanis fix pénzösszeget gyűjtöttek, és ezeket vagy közös események, utazások, piknikek, szertartások szervezésének finanszírozására, vagy a tagok kiadással járó életeseményeinek (esküvő, gyermekáldás, temetés stb.) támogatására költötték. A kye-k illegálisan működtek, a könyv szerint 1971-ben a pénzbeszedő tevékenységük miatt a bankok tiltották a működésüket, de mégis megtűrték őket. Érdekes, hogy a kye-ken kívül még számtalan „szövetség” is működött a faluban, tehát a lakosok több csoportba is tartozhattak és élénk közösségi életet éltek.

Yeongsan társadalmi rétegződése a 70-es évek elején még erőteljesen feudális jellegű, jelen vannak a yangban-on (nemesek), hyangban-ok (lecsúszott nemesek), thoban-ok (nemesi rokon), chungin-ek (értelmiségiek), suel-ek (yangban leszármazottak), sangmin-on (köznép) és a chomin-ek (kívülállók).

Ősi híd

A családok szerkezetének bemutatása is izgalmas volt, különösen azok a bekezdések, amik az amerikai születésszabályozási programról és propagandáról szóltak. Ma már meghökkentőnek tűnik, hogy a 70-es években ennyire direkt módon avatkozott bele Amerika Dél-Korea népesedésébe, de ekkor még komoly propaganda létezett a „Produktionstop” mellett, vagyis hogy a koreaiak az 1., esetleg 2. fiú megszületése után ne hozzanak új gyermeket a világra. (A lányok természetesen akkor se számítottak.) Ráadásul ez nem pusztán a fogamzásgátló tabletták vagy a gumióvszer reklámját jelentette, hanem konkrétan sterilizálást vagy műanyag spirál felhelyezését. Különben mindezt ingyen. Mondanom sem kell, a családcentrikus koreaiak nagy része ezt elfogadhatatlannak találta, de azért 6 év alatt majd 50 férfi megoperáltatta magát, a nők inkább spirált választottak, bár mindez erősen csökkenő tendenciát mutatott 1971-re.

Érdekes fejezet volt még a vallásról szóló is, Yeongsanban minden van, buddhista, református és katolikus templom, de emellett a 천도교 (Cheondokyo) nevű konfuciánus vallásnak, mitöbb a japán megszállás alatt meghonosodott shinto (덴리교 / denrikyo)-nak is volt szentélye. Ezen kívül a faluban számos szent fa is volt, amelyekre különféle indíttatásból szalagokat kötöztek, illetve sok szertartás is itt zajlott, például a meglehetősen bizarr „hal-jóslás”, melyet gyermekáldáskor végeztek. A kifogott halat a sámánasszony a fára dobja, amennyiben a hal odatapad a fa törzséhez úgy fiú születik, ha fennakad az ágakon, akkor lány, ha pedig lepottyan, akkor még várni kell. Yeongsanban 1971-ben még virágzott a sámánkultúra, több sámánasszony és sámán látta el tisztét a különféle szertartásokban, áldásosztásban, gyógyításban, horoszkóp-készítésben és jóslásokban.

A könyv legizgalmasabb lapjai mindenképpen a szokások és tradíciók leírása volt. Nemcsak elképesztő szokásokat ismerhettem meg a házassággal, a szüléssel, temetéssel kapcsolatban, de Sperl végigveszi a hold-év összes eseményét, annak minden szertartásával. Az egyik legsűrűbb hónap az 1. holdhónap, ekkor a szokásos ünnepek mellett a falu istenségének kultusza is zajlott, a sok érdekesség közül úgy tűnik mai napig is a különleges kötélhúzó verseny maradt a legvonzóbb. Az 5. holdhónap szintén eseménydús, itt talán a „fa bika-harc” a legjellegzetesebb játék, amelyben szintén két csapat méri össze erejét és ügyességét. Szinten e hónapban ünneplik a falu kultúrhéroszának, Munhojang-nak (문호장) az ünnepét, aki egy mitikus figura, különleges képességekkel és a falu felvirágoztatását kötik hagyományosan a nevéhez, többnyire tigrisen ülve ábrázolják és sok monda kering körülötte.

Munhojang

A könyv tehát számos kultuszt és szokást részletez, borzasztóan érdekesek mind, felteszem ezek nagy része ma már turista-attrakció, bár ki tudja, Yeongsan ma is eléggé elzárkózó, alig akadni rá a térképen és még honlapja sincs.

Sperl könyvét egy mikroetnográfiával zárja, Yeongsan egy körzetének, Chukjon-nak a leírásával, nagyjából a korábbi elvet követve.

A disszertációt fekete-fehér fotók melléklete zárja.

Kötélhúzás

Képek forrása: http://tour.cng.go.kr/main/

Shakespeare projekt I. - Királydrámák I.

János király

A Shakespeare-projektem első darabja, bevallom, Arany János fordítása megdolgoztatott, de mindezek mellett is ez egy jó felütése a királydrámáknak. Bevallom azt is töredelmesen, hogy kénytelen voltam rajzolgatni a darabhoz, hogy ki kivel és a miérteknek is utána kellett néznem, hiába az angol történelmi tudásom erősen hiányos. A kedvenc szereplőm Constantia lett, a folyamatosan megőrülő és egyre vérszomjasabb anya, a legbicskanyitogatóbb alak pedig a pápa követe, Pandolf.

II. Richárd

Zseniális darab, teljesen magával ragadott. 

Én kimondom: a kedvencem II. Richárd volt. Elképesztő, milyen nagy pózer különben, olykor nem veszi észre a fától az erdőt, és annak ellenére, hogy isteni felkentségére hivatkozik sokszor, nincsenek erkölcsi gátjai, ha mások vagyonát kell elkobozni gyakorlatilag az illető halálos ágya mellett. A darab alapvetően a régi rendszer elmúlásáról és a friss, praktikus és józan új megjelenéséről szól, és mindannyian tudjuk, hogy ennek így kell lennie, mégsem tudtam IV. Henriket a szívembe zárni, noha a dráma elején még igen szimpatikus fiatalember volt. 

II. Richárd valóban egy öntelt figura a történet elején, rengeteg kifinomult érzelmet ápol, de nemcsak önmaga iránt, nagyon könnyen ellágyul, és a feleségétől való elválása szerintem tényleg szívszorító. A legdrámaibb jelenet azonban számomra a 4. felvonásban, amikor II. Richárdnak fel kell ajánlania a koronát, itt gyakorlatilag megbomlik, hisz az egész élete a „királyság” egyfajta szakrális szerepében tündökölt, és onnan zuhan alá egyenesen a börtönbe. Ebben a jelentben Richárd egy tükröt kér, aminek min. két jelentése van, egyrészt egy kétségbeesett próbálkozás önnön arcának visszaszerzésére, az önmeghatározásra, ugyanakkor jelenheti azt is, hogy mindeddig álomvilágban élt, tükörországban és ezt szeretné visszakapni. De a tükör hazug, nem az az arc jelenik meg benne, amire ő vágyik, „az arc is törékeny, mint a dicsőség” – földhöz is vágja a tükröt. Richárd ezek után egy összetört ember, aki rabságában ugyan belátásra jut ("De országom s korom összhangzatában / A tört ütemre nem figyelt fülem."), de mindez nem akadályozza meg abban, hogy meggyilkolása előtt két embert le ne kaszaboljon egy bárddal. 

Nagyon sokrétű, gazdag szimbolikájú darab.

IV. Henrik I.

Nem különösebben felkavaró darab, erénye egyértelműen az üde színfolt Falstaff, a vastaghúsú, világi élvezetekben elmerülő, minden metafizikát nagy ívben elkerülő, sziporkázó figura, aki Henrik herceg mentora, bár az már a történet elején kiderül, hogy a herceg messze nincs már a hatása alatt, hisz már az első felvonás második színében tudjuk a slusszpoént, amikor így szól: „A léhaságom így társul az észhez / S a komolyságom majd meglepetés lesz.”. A dráma tehát a herceg pálfordulásáról szól, feladja züllött életét és beáll a seregbe, hogy apja királyságáért harcoljon. Annyira ez most nem volt érdekes, kíváncsian várom a második részt.

IV. Henrik II.

Hát nem, a IV. Henrik csak nem lesz a kedvencem. Ha eltekintünk attól, hogy a színen alig-alig jelenik meg a címszereplő, valahogy az egész darab (mindkét rész) épp csak megüti az érdekesség szintjét. Kétségtelenül Falstaff közjátékai a legkellemesebb részek, kedvencem az elképesztően sikamlós párbeszéd Sürge asszonnyal, s noha a potrohos, pocakos, csaló és henye Falstaffról meg lehetne mintázni a kártékonyság szobrát, mégsem lehet utálni ezt a figurát. Annál jobban IV. Henrik fiát, aki végigtivornyázza vele az első részt, majd a másodikban durván eltaszítja magától, és elég képmutató módon moralizálgatva oktatja ki a helyes viselkedésről, az epilógusból kiérthető, hogy Falstaff meg is hal „izzadásban”. 

A történet is meghökkentő, a IV. Henriket trónra segítők elégedetlenek a hálával, és követelésekkel állnak elő, amit különben az uralkodó nem is tart jogtalannak. A sereg élére áll az érsek is, így vallásos köntösben tör ki az ellenállás, azonban IV. Henrik miközben azt ígéri, hogy teljesíti a kéréseket, szépen kivégzi őket. Pont.

V. Henrik

A IV. Henrik dráma erényessé vált hercege értelemszerűen az V. Henrik főhőse, gyakorlatilag katonakirályként ábrázolják. Alig telepedik le a trónra, máris hódító hadjáratba kezd a franciák ellen, természetesen a darabban jogos követelésről van szó, ezért az égi segítség és az igazság is az angolok mellett áll. A darab hosszú, több helyen unalmas, komoly ugrásokkal, amit különben nagyon elegánsan old meg a szerző, ezeket az átkötő kórus-betéteket nagyon élveztem. V. Henrik továbbra sem a szívem csücske, különösen amikor azt fejtegeti, hogy a háborúkban meghaltakért a királyt semmiféle felelősség nem terheli, és elég rossz párhuzamokat hoz példa gyanánt. De természetesen ő egy eszményi király, a háborús bűnöket szigorúan bünteti, álruhában beépül a katonái közé és tereferél velük, vagy épp elgyengül a francia hercegnő bájos tört angolságán. Apropó, a franciák. Természetesen ők udvariatlan, alattomos és pökhendi népek, akik hiába vannak túlerőben, nem tudják elsöpörni a derék angolok maroknyi seregét. 

A darabból egyértelműen kedvenceim a sajátos beszédstílusú tisztek voltak, kárpótoltak a korábbi darabok korhely figuráiért, akiknek természetesen az új világban pusztulniuk kell.

Inside Korea. Discovering the People and Culture

Ezt a könyvet nagyon kedves barátnőmtől, Orsitól kaptam kölcsön, aki elképesztően kalandos úton nyerte meg egyenesen Koreából, konkrétan az Arirang rádió műsorán keresztül hajnalok hajnalán. És nem is járhatott volna jobban, mert soha nem olvastam még ennyire jól összeállított, izgalmas és pontos összefoglaló munkát Dél-Koreáról, ráadásul a kiadvány a nyelvtanulókra is gondolt, ugyanis bilingvis, angol-koreai nyelvű.

Az egész kötet nagyon praktikus és könnyen áttekinthető felépítésű, kevés képet tartalmaz, az is inkább magyarázó jellegű, mint illusztratív. A könyv Dél-Korea szimbólumait mutatja be az első oldalakon, a legfontosabb földrajzi és népesedési adatokat, politikai és gazdasági adatokkal kiegészítve. Ezt követően összefoglaló és tájékoztató jellegű fejezetek következnek, melyeket külön-külön elismert egyetemi professzorok írtak, emiatt különben az egyes részek stílusa kicsit eltérő, legalábbis koreaiul. Bevallom töredelmesen Korea-fanság ide vagy oda, nem minden fejezetet olvastam végig, így épp csak átfutottam a politikáról, gazdaságról és iparról szóló fejezeteket, a legizgalmasabb egyértelműen a kultúráról, vallásról és a társadalomról szóló részek voltak, de érdekes volt megismerkedni a földrajzzal is. Bizony sok olyan dolgot megtudtam, amiről még nem volt tudomásom, különösen a vallási élettel kapcsolatosan.

A kötet számomra legizgalmasabb tanulmánya a keleti és nyugati kultúra összevetéséről szóló fejezet volt, amely Dél-Koreát és Amerikát igyekezett összehasonlítani. Annak ellenére, hogy azt hiszem, a szerző többször engedett a dichotómikus gondolkodás kényelmének, mégis általánosságban nagyon jó meglátásai voltak, és igen plasztikus képei a különbségek ábrázolására. Ilyen például a „ragacsos rizs” és „pergő rizs” képe, keleten a ragacsos, összeálló rizs az uniformizálás egyfajta jelképének tekinthető, míg a nyugaton fogyasztott széthulló, pergő rizs az individualizációt szimbolizálja. Érdekes volt arról is olvasni, milyen fogalmazási gondokkal küszködnek az Amerikában tanuló koreai diákok, akik kénytelenek az amerikai induktív gondolkodásnak megfelelően felépíteni az esszéiket, míg a tanulmány szerint az ázsiai gondolkodás jellemzően deduktív. A kötetben egy táblázat is szerepel ezeknek az ellentét-pároknak, itt megtekinthető, a cikket 김기훈 professzor írta, aki könyvünk ezen fejezetét is. Nagyon érdekes és nyilván sok ponton vitatható, de alapjaiban nagyon is találó.

http://monthly.chosun.com/client/news/viw_contentA.asp?nNewsNumb=201111100062  (koreai nyelvű)

Az Koreát bemutató fejezeteket bibliográfia követi, majd (statisztikai) adatokat tartalmazó táblázatokkal zár, de elolvashatóak az öt éves gazdasági tervek is. A könyv egyik legklasszabb része a végén képekkel illusztrált kulturális tudnivalók gyűjteménye, így az ünnepnapok, fontosabb koreai szokások, az UNESCO világörökség listája és rövid ismertetése, kronológiai táblázatok és egy szívmelengető koreai-angol tárgy- és névmutató, amely komoly alapokat adhat a kulturális szakszókincs után áhítozó egyszeri nyelvtanulóknak. 

Csoma Mózes: 1989 - Diszkózene a Kvangbok sugárúton

Idén minden valamirevaló Korea-fan karácsonyfája alá Csoma Mózes könyve fog kerülni, idejében elcsípve a 25. évfordulóját a dél-koreai – magyar diplomáciai kapcsolatfelvételnek egy hihetetlenül izgalmas és gazdag könyvet írt az 1989-es évről.

Ez az év vízválasztó mind a magyar történelemben, mind a két Koreával való kapcsolatainkat illetően. 1989-ben elsőként a közép-kelet európai szocialista blokkból Magyarország vette fel a kapcsolatot Dél-Koreával, és ez az aktus megpecsételte korábbi jó viszonyunkat a kommunista Észak-Koreával. A könyv bemutatja részletesen azt a folyamatot, amely párhuzamosan a magyarországi politikai változásokkal az észak-koreai kapcsolatok ellehetetlenedéséhez és megszakadásához vezetett, emellett az egész jelenséget világtörténelmi viszonylatba is helyezi, rámutatva azokra a motivációkra, melyek a KNDK-t irányíthatták és azokra a hatásokra, melyek a meglehetősen durva reakciókat befolyásolhatták. Ez az egész folyamat nemcsak azért volt különösen látványos, mert Magyarország 1956 után ezzel újfent bebizonyította a kommunista Észak-Koreának, hogy ideológiailag megbízhatatlan, hanem azért is, mert a KNDK 1989-ben rendezte meg a XIII. Világifjúsági Találkozót, melynek célja a szocialista országokat érintő kérdések megtárgyalása mellett leplezetlenül a ’88-as szöuli olimpia dicsőségének túlszárnyalása volt. Az akkor már feketelistás magyar küldöttség tapasztalatairól és (különben nemcsak) őket ért hátrányos diszkriminációiról olvashatunk egészen hajmeresztő történeteket. A könyv utolsó fejezete a VIT utáni viszony teljes szétzilálódásáról, majd felszámolásáról szól, ezzel párhuzamosan a dél-koreai kapcsolatok kibontakozásáról.

A könyv tehát hihetetlenül izgalmas, ahogy a cím ígéri, tényleg olvashatunk arról, hogy 1989-ben milyen popzene csendült fel Észak-Korea híres sugárútján (lelövöm a poént: Madonna és Michael Jackson, de a könyvben az is benne van, pontosan melyik daluk), vagy megismerhetjük az „Egyesítés Virágá”-nak, egy dél-koreai diáklánynak a történetét, aki a VIT idejére - felvállalva a körülményes és hosszú utazást - kiszökött, és Észak-Koreában hatalmas népszerűségnek örvendett. (Egy koreai műsor a hölgyről: https://www.youtube.com/watch?v=2biLWlwPwtM). A szerző különben személyesen is találkozott az azóta politikai pályára lépett asszonnyal. A kiadványban nagyon jó fotók, képeslapok és dokumentumrészletek vannak, sok hivatalos levél és cikkrészlet is lefordításra került, így például olvasható a Hanmindzson (Dél-Koreai Nemzeti Demokratikus Front) nevű fantomszervezet orosz nyelvű közleményének teljes fordítása Osváth Gábor tolmácsolásában, mely iratban elképesztő stílusban ítélik el a magyar – dél-koreai kapcsolatfelvételt. Egészen döbbenetes!

A könyv stílusa most is nagyon pazar, olvasmányos és izgalmas volt, a hivatalos adatok és forrásmunkák idézése mellett a szerző olyan hírekkel is szolgál, melyeket vallomásokból, személyes találkozásokból szerzett, ezzel a könyv több helyen is személyesebb hangvételű. A könyvet angol nyelvű összefoglaló, kimerítő forrásjegyzék zárja, az előzékből pedig az is kiderül, hogy a könyv bővített kiadása koreaiul is meg fog jelenni a Jipmoondang-nál.

Krasznahorkai László: Megy a világ

Krasznahorkai nagyon ért a könyvcímekhez, és aki ismeri az író álláspontját úgy általában a világra és a menésre vonatkozóan, az nem fog meglepődni, hogy a novellák üzenete szerint a világ inkább körbe-körbe, esetre visszafelé megy, urambocsá sehová, vagy a tökéletes pusztulás felé, az esetleges előremenetel pedig pusztán káprázat vagy félreértés. (Na jó, van egy elbeszélése, amely szerint a világ előre megy, de ez a gonoszról szól, vagy legalábbis valaminek az elszabadulásáról, jobban mondva a világra szabadulásáról, ami a 9/11-gyel vette kezdetét.) Hogy egyes vélemények szerint ezt már hallottuk Krasznahorkaitól, és hogy már nem érdekes, mitöbb fárasztó, talán némiképp érthető kritika. Mert tényleg tikkasztó. Akár beszél, akár elbeszél (ő), túl nagy sztori nincsen, csak a szépséges mondatokba fogalmazott szomorúság, hogy valami idelenn végleg elromlott, és hogy nincs kiút. Ó, és megint van egy döglött bálnánk is.

Az elbeszélésekben többnyire valaki szorongások közepette elindul, eltéved, rátalál esetleg valamire, amiből levonja a következtetéseket például arról, hogy hiába vágott neki, vagy hogy teljesen mindegy, hogy megy-e vagy sem, mert a világ amúgy is megy. És semminek nincs értelme, akár egy márványbányából zarándokoljunk el egy különös elhagyott templomhoz, akár Varanasiból próbáljunk megszökni, vagy akár Sanghajban gabalyodjunk bele a kilenc sárkány útsztráda kereszteződéseibe, végül valami mindig ráébreszti hőseinket, hogy a valóság érthetetlen, feldolgozhatatlan, az egészben a rész, a részben pedig az egész úgy oldódik fel, hogy ebben a folyamatban az egyén, és mindaz, amit az univerzumban elfoglalt helyéről hisz, tökéletesen jelentéktelen. Talán vigaszt Gagarintól kaphatunk, aki megpillantotta a Paradicsomot a Földben.

A kedvenceim különben A Théseus-általános (száz éve vadásztam erre!), az Egyszer a 381-esen és Az a Gagarin voltak, de az Akadályelmélet is szívmelengető volt a schopenhaueri gondolatokkal.

Összességében egyszerre volt lehangoló és borzongatóan szép ez a könyv, sokáig olvastam, talán Krasznahorkai könyvei közül ez tartott eddig a legtovább. Most is lenyűgözött a nyelvi megformálás, a páratlan stílus, a hömpölygő mondatok, és a bölcselet egyenesen magával ragadott. (Egyszerűen zseniális, ahogy az Akhilleusz-teknős paradoxonnak etikai mélységet ad A Théseus-általánosban!)

Ó, igen, a könyvtárosokra vonatkozó tagmondatok, szemenszedett hazugságok!

Haewon Geebi Baek: D!rty Korean

Árnyékra vetődtem ezzel a könyvvel, szlenget akartam, de helyette valami nagyon furcsa, már-már bizarr vegyüléket kaptam, ráadásul meglehetősen trehány, szabadszájú, sőt sok helyen kifejezetten trágár körítésben, amely nem fukarkodott a hímsovén és rasszista megjegyzésekkel sem, ez utóbbiak szenvedő alanyai főként az amerikaiak, és a japánok voltak. Szintén fekete pont jár a teljesen kaotikus és sokszor hibás átírásért, és a nehezen olvasható koreai tipográfiáért.

Persze nem érhetett volna meglepetés, ha fellapozom a tartalomjegyzéket, ami előrevetíti, hogy fogok találkozni sporttal és evéssel kapcsolatos kifejezésekkel is, de akkor is meghökkentőnek tartom egy elvileg „csúnya” koreai szó- és kifejezésgyűjteményben a taekwondo vagy a bibimpab szavakat. Ha az összbenyomásról kellene nyilatkoznom, azt mondanám, ez a gyűjtemény olyan Koreába tartó pasiknak készült, akik szeretnének jól betépni, egy nagyot dugni és jól bekajálni Szöul egyik menő bulinegyedében, ugyanakkor nem akarnak teljesen hülyének tűnni a koreai kultúrát illetően. Azonban akik azt gondolják, hogy nagyon vulgáris szavakkal fognak majd találkozni, vagy erősen sikamlós kifejezésekkel borzolhatják önnön kedélyvilágukat például a „horny” részben, nos, ők is csalódni fognak, a koreai nyelv annyira híján van a magyar nyelv sokszínű obszcenitásának, hogy a mi ingerküszöbünknek ezek a kifejezések nagyjából az „izélni” vagy a „megmutatja a micsodáját” szintjén vannak.

De ha túltettük magunkat azon, hogy a könyvben többnyire nem szlengről, hanem csúnya beszédről, hétköznapi fordulatokról és néhány a koreai kultúrához kapcsolódó alapszóról van szó, azért találhatunk benne gyöngyszemeket is, bár könnyen lehet, hogy 2010 óta ezek fölött is eljárt az idő. (Az egyik személyes kedvencem a 된장녀/고추장남, ami olyasmi mint a plázacica és a műmájer, szó szerint azt jelenti, hogy „szójapaszta lány” és „paprikaszósz srác” és arra utal, hogy olyan hülyék, hogy még a szójapasztát/paprikaszószt se tudják megkülönböztetni a szartól.)

A bevezetőben a szerző a könyv erényeit próbálja taglalni, s bár magam is úgy gondolom, hogy a tankönyv-koreaival szépen be lehet égni, de legalábbis bájosan mesterkéltek lehetünk, mégsem hiszem, hogy egy külföldinek a csúnya szavak használata az előnyére válna. Nem árt persze ismerni őket, nehogy kedvesen visszamosolyogjunk egy „b*szd meg”-re, de Koreában elég komolyan veszik az udvariasság kérdését, egy külfölditől a banmal (tegező/bizalmas szint) használatát is botrányosnak tartják, hát még ha efféle szavakkal fűszerezi a mondandóját.

Az első fejezet az ismerkedős rész, itt gyakorlatilag annyi történik, hogy banmal-ba kerülnek a tankönyvekből ismert köszönések, bár elég sok az udvarias forma is, és néhány jellegzetes megjegyzéssel is gazdagodhatunk, amit a koreaiak szeretnek ilyenkor közölni (pl. felszedtél, vacakul festesz, fáradtnak tűnsz stb.). A második fejezet a barátokról, családról, megszólítási módokról, az iskolai élet tipikus szereplőinek szleng elnevezéséről szól. A következő, „Party Korean” fejezet legérdekesebb része mindenképp az party-játékok ismertetése volt, aminek persze a lényege a sok-sok ivás, de azt is megtudhatjuk, hogy mire számíthatunk egy bárban, egy klubban vagy egy noraebang-ban. A következő részben a test kerül előtérbe, különösen az altáj, de itt is vannak nagyon általános kifejezések egyszerűen banmal-ban közölve, ennek a résznek nagy erénye, hogy megtudhatjuk, milyen szavakkal illessük a plasztikázott testrészeket, de a különféle végtermékek kifejezéseit is megtanulhatjuk. Az ezt követő „kanos koreai” részből jegyzeteltem ki a legkevesebbet, némi kulturális bevezető után - kitérővel a Love Hotelek szerepéről - különféle szex közben közölhető mondandókat lehet tanulni, meglehetősen elítélendő módon a szerző csak a cici-típusoknak szentel külön részt (az „elől deszka, hátul bot”, vagyis lapos mell különben koreai szlengben: „aszfaltba ragadt rágógumi” / 이스팔트에 붙은 껌딱지), a kukik változatos méreteiről az író mélyen hallgat, vajh miért? A „dühös koreai” rész inkább kedvemre való volt, itt különben a szerző nem is rejtette véka alá, mennyire utálják a japánokat, de közlése szerint Koreában bárki számíthat inzultusra, aki külföldi. A „populáris koreai” részben főleg a hallyu kapcsán divatossá vált szavakkal foglalkozik, ez egy nagyon hasznos fejezet különben, még akkor is, ha a szerző szerint a kpop szemét úgy, ahogy van, Rain-nel az élen, és Drunken Tiger pedig az istenkirály (pikáns, hogy Rain és Drunken Tiger többször is dolgoztak együtt és nagyon jó barátok), szóval hasznos, mert nagyon sok alapművet sorol fel a TV show-k, filmek, manhwa-k, zenék, internetes játékok közül és tényleg kiváló ízléssel. Külön foglalkozik a horrorral, ennél a résznél a tradicionális szellemekkel is megismerkedhetünk. A „sportos koreai” fejezet tényleg a sportról szól, szóval semmi trágárság, de itt kerül terítékre a tánc is, a szurkolás és a tradicionális gyerekjátékok, amiket érthetetlen módon nem mutat be a szerző, de a hagyományos játékokat és videojátékokat elég jól leírja. Az utolsó fejezet a kajáról szól, röviden ismerteti az étkezési szokásokat, az asztalnál használatos kifejezéseket, majd vége-hossza nincs ételnevek következnek, de egy-egy részben azt is megtudhatjuk, egyes helyeken mit ehetünk.

Szóval ilyen a „mocskos” koreai, nem emészthetetlen, nem haszontalan, de nem is annyira koszos, mint vártam.