2009, 2010

A tavalyi év bővelkedett fantasztikus könyvélményekben (86 könyvet olvastam el), gyarapodott kedvenc íróim, személyes Parnasszusom népes tábora és mindössze két könyvet hagytam félbe (Miller: Hozsánna néked, Leibowitz! és McCarthy: Véres délkörök), mondjuk Kantot nem számítom, Az erkölcsök metafizikájának alapvetése már a bevezetőben csúnya, hosszú ásításokra késztetett. Végigpillantva az olvasott könyvek garmadáján, a korábbi évekhez képest jelentősen megnőtt a magyar írók aránya, ami örvendetes. Nem kevés heroizmusra és elszántságra vall e téren, hogy még Jókai Mór is szerepelt olvasmányaim listáján, mutatva korábbi előítéleteim lerombolására tett erőfeszítéseimet. Az idei év - a magyar írók masszívabb jelenléte mellett - még a sci-fi műfajának is kedvezett, hála elsősorban Sansának, aki sokat tett azért, hogy rákapatott Asimovra, aki egyértelműen a tavalyi év legkiemelkedőbb írója, de rögtön utána ott áll a sorban Lem, Philip K. Dick és nem utolsó sorban maga Sansa is bámulatraméltó regényeivel. A kifejezetten rossz könyvek úgy tűnik 2009-ben elkerültek, unalmasabb darabokba azért sikerült belefutnom, például Az év csalódása díjjal jutalmazott D. H. Lawrence Szülők és szeretők c. regényébe, de a kitüntetésre Mikszáth Különös házassága vagy a legutóbb végigrágott Jiang Rong Farkastoteme is pályázhatott volna, ám nekik volt mentségük, ha más nem, a pozitív előítéleteim. Az év Arany szamóca díjasa, vagyis a legvacakabb könyv egyértelműen Parti Nagy Lajos Hősöm tere c. regénye, bár ezt legalább végigolvastam, ellenben a fentebb említett, vontatott Miller-sci-fivel, vagy a tesztoszterontól bűzlő McCarthy-val.

De hagyjuk magunk mögött a rosszízű lapokat, következzenek a 2009-es év legjobbjai. A 10 legkiválóbb regény, melyek maradandó élményt jelentettek a következők:

1. Asimov: Acélbarlangok/A mezítelen Nap/Robotok és Birodalom

2. Lem: Solaris

3. Szabó Magda: Az őz

4. Móricz: Rokonok

5. Sansa: Sötét Hórusz/Utolsó áldozat

6. Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

7. Azár Náfiszi: A Lolitát olvastuk Teheránban

8. Toni Morrison: A kedves

9. Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül

10. Steinbeck: Érik a gyümölcs

Akik nem fértek föl a 10-es listára, de fontosak:

Karinthy: Utazás a koponyám körül, Babits: Tímár Virgil fia, Szabó Magda: Pilátus, Niffenegger: Az időutazó felesége, Vu Cseng-en: A nyugati utazás, avagy a majomkirály története, Schlink: A felolvasó, Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, Vargas Llosa: A város és a kutyák, du Gard: A Thibault család, Saramago: A kolostor regénye, Márai: Eszter hagyatéka, Henry James: Az Aspern-levelek, Doris Lessing: A fű dalol, King: Bilincsben, Gogol: Holt lelkek

Novella, elbeszélés kategóriában nincs ennyi jelölt:

1. Asimov: Robottörténetek

2. Krasznahorkai: Seiobo járt odalent

3. Móra: Elbeszélések

4. Sansa: Forradások

5. Békés Pál: Csikágó

Verseket sem olvastam annyit, amennyit illett volna, pedig megfogadtam, hogy rendszeresen olvasok válogatás-köteteket, de 2009-ben csupán egy Babits-válogatás feléig jutottam el:

1. Babits: A sziget nem elég magas/Csak posta voltál

2. Ladányi Mihály: Huszonhat sor a szerelemre

3. Nemes Nagy Ágnes: Istenről

A drámákat kifejezetten utálom, úgyhogy nem is csoda, hogy 2009-ben mindösszesen kettőt sikerült elolvasnom, Czóbel Minka kissé gótikus beütésű, lírai Donna Juanna-ját, illetve a vontatott és teljességgel érthetetlen népszerűségnek örvendő Miller Az ügynök halálát. Szomorú, hogy idén Shakespeare kimaradt, de jövőre pótlom.

Filozófiai olvasmányaim száma sajnos, jelentősen leapadt, így itt is csak három helyezésre futja:

1. William James: Pragmatizmus

2. Baggini: A tányérra kívánkozó malac

3. Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség

2010-re egyik fogadalmam, hogy a saját, korábbi években felhalmozott könyveimet fogom olvasni és nem vásárolok új könyveket. A havi könyves keretemet 1000 forintban maximálom, de csak végszükség esetén vetemedek könyvvásárlásra (pl. depresszív hullámok, eszelős akciók). Terveim szerint továbbra is olvasni fogok keleti irodalmat (Cao Hszüe-Csin, Jung Csang, Murakami, Akutagava), nőket (Galgóczi, Szabó Magda, Mary McCarthy, Oates, Lessing, Jókai Anna), klasszikusokat (Defoe, Mme Lafayette, Diderot, Flaubert), sci-fit (Sansa most készülő könyvét!) és filozófiát (Hume, Nietzsche, Rosenzweig, Guénon). Legnagyobb vállalkozásom Proust regényfolyamának végigolvasása, Az eltűnt idő nyomában lesz, melynek hét kötetét fogom májustól elkezdeni. Asimov zseniális Encyclopédiáját is tovább folytatom legalább két kötettel és befejezem az eleddig átabotában olvasott Esterházy Bevezetés a szépirodalomba c. könyvét is.

Szép tervek, csodás álmok!

2010, 2011

A 2010-es év egészen különleges évre sikeredett olvasásügyileg, konkrétan a legutóbbi 12 év (amióta vehemensen olvasok) mélypontját avathatom fel, ugyanis mindent összevetve még a 2006-os (német nyelvvizsgás) évemet is sikerült alulmúlnom. Noha könnyen lehet, mindez csupán látszat, hisz 2010-ben rengeteg tanulmányt, cikket és blogot olvastam Koreáról, a tananyagokról nem is szólva. De beszéljenek a számok: mindössze 54 művet olvastam el, ezek nagy része regény, egy szem drámát (Shakespeare: Titus Andronicus), egy verseskötetet (koreai sidzsó versek), három filozófiai művet (Rosenzweig: Könyvecske az egészséges és beteg emberi értelemről, Nietzsche: A hatalom akarása, Martínez: Borges és a matematika) és új műfajként megjelent olvasmányaimban az útleírás (Korea), sőt egy életrajz (Michael Jackson) is. 2010 kétségtelenül az ázsiai olvasmányok és a nyelvtanulás éve volt, hanyagoltam a klasszikusokat és egyetlen könyvet sem olvastam újra. Ellenben két angol grammatikakönyvön is átrágtam magam, egy komplett kifejezés-gyűjteményt jegyzeteltem ki, augusztustól pedig teljes mértékben a koreai alapszókincs megszerzéséért folytatott verejtékes küzdelmem vitte el szinte minden időmet. Gyakorlatilag olvasmányaim számának drasztikus visszaesése is innentől datálódik, az alapok elsajátítására napi 1-2 órát szántam, amely gyakorlatilag csak az ingázás perceire szűkítette az olvasásra szánt időmet. Egészen különös, de ez csöppet sem traumatizált, pedig ezt évekkel korábban el sem tudtam volna képzelni. 2010 másik sajátos vonása, hogy három könyvet is félbehagytam, ami nem jellemző rám, az idők folyamán ugyanis egyre türelmesebb vagyok, így Lawrence Szivárvány c. zseniális regényének 420. oldalán, Krúdy kissé tömény, itt-ott szenvelgő, ámbátor rettentően szuggesztív és vonzó Szindbád kötetének nagyjából a felén és Stephen King Hasznos holmikjának 350. oldalán dobtam be a törölközőt. Ezek közül Krúdy elbeszéléseit biztosan be fogom fejezni, a Szivárványt pár év múlva újra előveszem, Kinget pedig szívesen felajánlom annak, akinek kell. A 2010-es év legvacakabb könyve Mori Ógai: A vadlúd c. elbeszéléskötete, rettentően vontatott, unalmas, sótlan írások, viszont dicséretesen rövidek.

A tíz legjobb regény 2010-ben:
1. Ulickaja: Daniel Stein, tolmács
2. McCarthy: Vad lovak
3 . Móra: Aranykoporsó
4. Proust: Az eltűnt idő nyomában. Swann
5. Jung Chang: Vadhattyúk
6. Barth: Az út végén
7. Szabó Magda: Az ajtó
8. Read: Életben maradtak
9. Nabokov: Meghívás kivégzésre
10. Capote: Fűhárfa

A három legjobb novelláskötet:
1. Hvang Szun-von: Kagylóhéjak
2. Cso Sze-hi: A törpe
3. A tigris intelme

2010 legnépszerűbb könyve mégis a Berlitz-féle koreai szótár lett, amit mindig magammal hordok azóta is, praktikus kis mérete, strapabíró kiszerelése folytán igen alkalmas az enyémhez hasonló mániák kielégítésére, úgymint minden utamba kerülő jelenség azonnali megnevezése koreaiul.
2011-re túl sok jót nem ígérhetek, vagyis az elkövetkezendő fél évben terveim szerint továbbra is a koreai nyelvkönyveket fogom bújni és szókincsfejlesztek, viszont a Lobos játékot meg fogom csinálni, 12 könyv egyelőre nem tűnik teljesíthetetlen ígéretnek.
http://moly.hu/polcok/lobos-varolista-csokkentos-jatek
A Proust-projektet is tovább fogom görgetni legalább két kötettel, remélve hogy Marcel változtat a harmadik kötetben előadott stílusán, biztosan lesz Mikszáth, Rejtő Jenő és egy Murakami, emellett nyilván koreai és kínai, és teszek egy felelőtlen ígéretet a Harry Potter utolsó kötetének elolvasására is. És nagyon remélem, hogy 2011 Sansa éve lesz!

Gyökerek

Szerintem minden könyvmolyt meggyanúsítanak azzal, hogy a szülei is nagy olvasók voltak. Ez a házi legenda, tudniillik, hogy apám sokat és szenvedélyesen olvasott, nálunk is kering, és különben tényleg van egy-két halvány emlékem is arról, hogy apám kezében könyvet láttam. Az is igaz, hogy a szüleim vásárolták a Világirodalom Remekei sorozatot, melyet én előszeretettel pakoltam színsorrendbe, sőt egy alkalommal egy egész halom, sejtésem szerint akciós könyvet borítottak a gyerekszoba asztalára. Ugyanakkor soha nem vigyáztunk a könyvekre, összefirkáltuk, széttéptük, hörcsöglabirintust építettünk belőlük, mire értékelni tudtam volna, már alig volt mit átmenteni a magánkönyvtáramba.

Ám könyvrombolás ide vagy oda, mégiscsak könyvek vettek körül és a legelső könyves élményem, vagyis a könyv, amit először olvastam, az Kockapaci és Pipacska kalandjairól szólt. Konkrétan a második kötetét olvastam a Levinova és Szapgir párosnak, melyben a két főhős Lufipaci szétszóródott lufijainak nyomába ered és közben mindenféle vidám matematikai feladványt oldanak meg. Azt nem tudom, hogy anyámék gyenge számolási képességeimet vélték ezzel följavítani, de én a matekos részeket mindig átugrottam. Aki igazán nagy hatással volt olvasási ambícióimra, az a barátnőm volt, aki elképesztő mennyiségű ismeretterjesztő és állatos könyvet olvasott, így ő kapatott rá a kutyás történetekre, Jack Londonra vagy gyermekkorom másik nagy kedvencére a 101 tanács kutyakedvelőknek c. könyvre. Ő volt az, aki elvitt a kiszombori könyvtárba, ahonnan például az említett könyvet legalább ötször kikölcsönöztem. A harmadik nagy könyvélményem és egyben az első szépirodalmi mű is, amit elolvastam (a kötelezőket ugyanis nem olvastam el), Webster Nyakigláb apója volt. Ezt a Móra Könyvklub jóvoltából vették meg a szüleim és egy egész nyáron át olvastam Jerusha Abbott naplóját, emlékszem egy-egy részt hangosan is felolvastam, annyira tetszett. Azt hiszem, rettentően azonosultam a hősnővel, és valami egészen elsöprő izgalommal faltam a sorokat a boldog végkifejletig. Érdekes, hogy később mégsem váltam lányregény-olvasóvá.

Nos, ezek voltak a boldog kezdetek.

A szenvedély lángjai

Az olvasás szenvedélyének lángjai főiskolás éveim második felében csaptak igazán magasra, ekkor fedeztem fel az antikváriumok vonzó világát és egyik célom mi más is lehetett volna, mint hogy egy egész életre felhalmozzam a jobbnál jobb könyveket, bebiztosítva magam az unalom és a szellemi poshadás ellen. Az olcsóbbnál olcsóbb könyvek vásárlása előbb-utóbb kialakította bennem a könyvmolyokat sújtó könyvvásárlási és –birtoklási kényszert, ami tekintve hogy sose voltam nagypénzű, olykor komoly koplalásokkal is járt. Hiába lettem fősuli után könyvtáros, azért beleírni a nevem egy könyvbe, mindig a mámor havas hegyfokára juttatott, és ez a boldog állapot egészen a gazdasági válságig tartott. Ekkorra már több mint 1200 saját könyvem volt otthon, elhelyezésük elég nagy kihívást jelentett, az évenkénti nagy porolásról nem is szólva, ám a válság beköszönte megoldotta mind a helyhiányt, mind a lassan tényleg kényszeressé váló könyvbirtoklási mániámat. És ezzel egyidőben a könyvtárak szerepe is megnőtt az életemben, kihasználva dolgozói státuszomat egyre több és több könyvet kölcsönöztem az Egyetemi Könyvtárból, és lassan ugyan, de megszűnt a könyvvásárlási hajlamom, ma már nem okoz gondot elsétálni az antikváriumok dohszagú ajtajai előtt.

Mint előző vallomásomban említettem, szüleim a Világirodalom Remekei sorozatot gyűjtötték, gyanítom inkább esztétikai megfontolásból, később ezek a kötetek képezték magánkönyvtáram alapját és ez volt az egyik sorozat, amit előszeretettel vásároltam, annak ellenére, hogy a vászonkötés koszolódik és a lapok nagyon sárgák. A másik preferált sorozatom az Európa Zsebkönyvek volt, részben olcsóságuk, részben pedig kis méretük miatt, a buszos olvasáshoz kiválóak. Ezen kívül az Osiris Sapientia Humana és a Gondolat Kiadó Gondolkodók sorozat filozófiai műveit szedegettem össze.

Könyveim természetesen gondos rendben kaptak helyet házunk büszkeségében, a könyvtárszobában. A könyveimet három nagy csoportba osztottam: filozófia, szépirodalom és egyéb (faktografikus könyvek, albumok, szociológia, feminizmus, vallástudomány, kulturális antropológia, kultúrtörténet, történelem). Mivel a rendet közösen alakítottuk ki férjemmel, aki a filozófiai művek esetében a kronológiai sorrendet találta helyénvalónak, a sor a preszókratikusokkal és ókori kínai filozófiával nyit és Foucault-val, Rorty-val zárul. Ezután a szépirodalom tömege következik, rendetlen könyvtárosként azonban nem betűrendben, hanem nemzetek/nyelvek szerint (angol/amerikai, magyar, orosz, francia, távol-keleti és egyéb), azon belül pedig nagyjából időrendben, vagyis Shakespeare, Defoe és Milton az elején, Anne Rice, Niffenegger és Palahniuk a végén. A szótárak, albumok, lexikonok, határozók, házi disznóvágással vagy épp építészettel kapcsolatos könyvek a polcok aljára kerültek elég rendetlenül. Egy külön kis polcon kaptak helyet a vallások alapszövegei (Szent Bibliák, Korán, Upanisadok, Bhagavad Gita, Tao Te King, Buddha beszédei), a szociológiai és feminista irományok és némi koreai útleírás.

Szerencsére elmondhatom, hogy a jelenlegi könyvtárammal nagyon meg vagyok elégedve, kezelhető mennyiségű, átlátható és könnyen megtalálom a keresett könyvet, és továbbra is úgy tekintek ezekre a kötetekre, mint biztosítékra, soha nem fogom magam egyedül érezni.

A Nagy Könyveim

Az ötödik hét témáiból is mellőzni fogok kettőt, így a mai vallomás elsősorban a műfajokhoz való viszonyomról és a nagy könyveimről fog szólni, vagyis azokról, amelyek a szemléletemet leginkább formálták.

Rólam azt kell tudni, hogy a gimiben mikrobiológia szakon tanultam és nagyon sokáig természettudományos pályára készültem, így a gyerekkori meséktől és néhány állatos regénytől eltekintve nem igazán olvastam a kötelezőkön kívül semmit, és ez így is ment egészen gimi negyedik osztályáig. Akkor néztem meg ugyanis a Holt Költők Társasága c. filmet, ami olyannyira a hatása alá vont, hogy abban a pillanatban félredobtam biológusi terveimet, és jelentkezésemet bohón a magyar-könyvtár szakra adtam be. Aki látta a filmet, azon se csodálkozik, hogy a szívemnek kedves műfaj elsősorban a vers lett, a kiválasztott költő pedig Kassák Lajos. Kassákról ugyan a gimiben csak érintőlegesen tanultunk, de konstruktivista versei, különösen a számozott versek, elbűvöltek, nagyon otthonosan mozogtam Kassák avantgarde költeményei között, gyönyörködtem a betonkemény, pontosan megfogalmazott, olykor egészen meghökkentő sorokban, és persze különös hatást tettek rám ezek a versek melankóliájukkal is. Később sikerült más költők felé orientálódnom, így fősulin felfedeztem magamnak Ady Endrét, Arthur Rimbaud-t és Szabó Lőrincet. Rimbaud különösen fontos, ugyanis ő volt az átmenet a próza irányába, igaz Kassáknak is voltak prózaversei, de az Egy évad a Pokolban olyan kultikus szöveg volt számomra, amit fősulin mindig magamnál hordtam. Azt hiszem, részben a romantikával, a búskomorsággal és a túlzott érzelgősséggel segített leszámolni ez a szöveg, egy olyan személy szólt belőle, aki túllép a saját korán és nem pusztán a klasszikus szépségben gyönyörködik, hanem szembenéz a valósággal, a nyomorral és a formátlansággal. Természetesen ugyanezért szerettem akkoriban Baudelaire-t is olvasni.

A fősulin elég komoly gondot okozott, hogy a regényekkel igen mostohán bántam, különösen igaz volt ez a hosszú, klasszikus társadalmi regényekre – ha lehetett, nem olvastam el őket, emlékeim szerint a legtöbb, amit magamból kipréseltem az Tolsztoj Anna Kareninája, Fielding Tom Jones-a és Stendhal Pármai kolostora volt, egyik sem tett rám különösebb hatást, talán csak Levin. Mindig is az volt a benyomásom, hogy ezek a regények egy olyan világról szólnak, ráadásul igen hosszadalmasan, amikkel én nem tudok kapcsolatot teremteni, míg a költészet univerzálisnak tűnő érzésekről és jelenségekről szólt. Húszas éveim elején azonban mégis olvastam regényeket, mégpedig ifjúsági (Twain, Kipling) és sci-fi (A. C. Clarke, Boulle) regényeket, emlékeim szerint azért, mert cikinek tartottam, hogy kimaradtak. A nagy áttörés harmadévfolyamban következett be, ekkor értünk ugyanis a modern szépirodalomhoz, tanárom pedig egy fiatal, zsargonban beszélő oktató lett, Szabó Gábor, első olvasmányként Musil Törless iskolaéveit adta fel. Ez a regény lett tehát az első olyan prózai mű, ami elfeledtette velem vaskos előítéleteimet a műfaj iránt, ugyanis a könyv elolvasása után egyszerűen meg sem tudtam szólalni. A regény sok más egyéb mellett filozófiai problémákat is feszeget, így aztán különösen felkeltette az érdeklődésemet, és kutatni kezdtem más filozófiai tárgyú regények után vagy egyáltalán olyanok után, amik a kérdéseimmel foglalkoznak. Szerencsémre végig Szabó Gábor tanított negyedévfolyamon is, így nem volt nehéz felfedezni a legjobbakat: Gide Pénzhamisítók, Woolf Orlandó, Kafka A per, Eco A Foucault-inga, Kundera Halhatatlanság, Kosinski A festett madár, Ransmayr Az utolsó világ (innen a nicknevem: Cotta), Ellis Amerikai psycho, Nabokov Lolita, Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó és még sorolhatnám – ezek a regények, különösen Ellis Amerikai psychoja a legmeghatározóbb olvasmányaim közé tartoznak. Utolsó évben ráadásként egy nagyon jó magyar irodalom tanárunk is volt, Sánta Gábor, aki szintén meghatározó volt, nála ismertem meg Krasznahorkait (Sátántangó, Az ellenállás melankóliája), Sánta Ferencet (Az ötödik pecsét), Örkényt (Tóték) vagy épp Mészöly Miklóst (Az atléta halála). Különös, hogy eddigre már a költészet iránti rajongásom erősen megkopott a regények javára, egyik könyvet faltam a másik után, részben mert úgy éreztem igencsak lemaradtam. Fura kicsit, hogy egy magyar szakos az utolsó évére fedezze fel az irodalmat magának, de inkább később, mint soha.

A novellák nyilván rövidségüknél fogva inkább voltak a kedvemre valók a lírai korszakomban, ezen a fronton az áttörést Borges jelentette, volt szerencsém negyedévben részt venni egy állati jó Borges-szemináriumon. Borges és novellái, esszéi szintén a Nagy Könyvekhez tartoznak, ugyanis Borgesen keresztül tanultam meg posztmodernül olvasni, vagyis élvezni azokat a szövegeket, amiket posztmodern technikával írtak, ugyanakkor Borges nyitotta meg az utat a klasszikusok és a filozófiai szövegek felé. Borges nagy kedvet csinált olyan klasszikus regények olvasásához, mint Cervantes Don Quijote-éja, vagy a szintén Nagy Könyv Melville Moby Dickje, de ekkor még nem váltam nagy klasszikus fogyasztóvá. Mindenesetre a novellákkal kibékültem.

A klasszikus irodalmat és köztük az angol nőírókat voltaképp az anyósomnak köszönhettem. Azon a nyáron vettem ki könyvesszekrényéből Emily Brontë Üvöltő szelekjét, amikor épp le voltak merülve a tartalékaim német nyelvvizsga után, valami nagyon másra vágytam. Előítéleteimmel felszerelkezve vágtam bele a regénybe és aztán csak azt vettem észre, hogy el vagyok veszve, és bele vagyok szerelmesedve. Ekkortól kezdtem el a klasszikusokkal foglalkozni, legnagyobb élményeim: Geoge Eliot Middlemarch, Hardy Lidércfény, Gaskell A kisváros és végül a nagyágyú Tolsztoj Feltámadása és a Háború és béke. A klasszikus világirodalom után a klasszmagyar következett, itt még masszívabb előítéleteket kellett fölszámolnom, valahogy az élt bennem, hogy egyáltalán nem érdekes, és rém vontatott minden, ami magyar és régi, és ezt részben még most is így gondolom, de Mikszáth-ot mindenképp meg kell említenem, a nagy áttörést A fekete város hozta. Hosszú lenne, ha minden hatást most leírnék a regényekkel és annak alfajaival kapcsolatban, említtessék meg még két Nagy Könyv, az egyik Hamvas Béla Karneválja, amit Szikszai Annának köszönhetek (volt hallgatónk, ebből (is) szakdolgozott) és Szabó Magda Az őz és Pilátus c. regényei, amiket pedig Teri barátnőm gerillaakciónak köszönhetek.

Amiről még nem írtam, az a dráma. Nos, igen, nem szeretem őket különösebben. Semmi leírás, túlzott érzelgősség, kissé elrugaszkodott jelenetek, sok beszédnek, sok az alja satöbbi. De azért itt is vannak kedvencek, így kapásból Shakespeare, aztán G. B. Shaw vagy nagyon szeretem Hampton Teljes napfogyatkozását.

Huh, azt hiszem ez a poszt nagyon hosszúra nyúlt és még nagyon sok mindent nem meséltem el benne, például hogyan kezdtem el sci-fit olvasni vagy hogyan olvasom a filozófiát, vagy épp a könyvek könyvéhez, a Bibliához fűződő viharos kapcsolatomat. A lényeg, hogy a horizontom folyamatosan tágul, így nem fenyeget az a veszély, hogy leragadok egy műfajnál, és kimerítem. Az irodalom épp azért kimeríthetetlen, mert olyan sokféle.

Magyar-világ, klassz-kortárs

Elérkezett a rettegett hatodik hét, csupa olyan témával, amikről szerintem nem könnyű vallani, bár mindről van véleményem, mégis két témát fogok körbejárni, jelesül, hogy miért is szeretem jobban a világirodalmat a magyarnál, ezenkívül vallok még a klasszikusokról és a kortársakról is.

Ha széttekintek magánkönyvtáram polcain, megállapíthatom, hogy nagyjából 15% a magyar irodalom aránya, a többi mind világirodalom, elsősorban angol, amerikai, és francia. Ha azon elmélkedek, mi vezetett ehhez az arányhoz, részben a korábbi vallomásomban emlegetett világirodalom tanáromat, Szabó Gábort kellene megemlítenem, másrészt az irodalomtörténeti elvű magyartanítás örök balhúzását, amely Zrínyit, Tinódi Lantost és Bethlen Katát olvastat első körben, és amely ily módon elültette fejemben, hogy a magyar irodalom mindenestül sótlan, unalmas és úgy oda van tapasztva az épp aktuális történelmi-politikai válsághoz, hogy olvasása közben elkerülhetetlenül megkeseredik a szánk íze. Valljuk be, a magyar irodalom a középkortól a 19. század közepéig merő mélabú, és nem túl izgalmas, ezzel szemben a világirodalom gyakran tűnik fel a parttalan lehetőségek, idegen ízek, egzotikus kultúrák, szabad filozofálás terepének. Ez a szembeállítás persze nyilvánvalóan oktalanság, de ettől még létezik a fejemben egy ilyen distinkció, azonban nem minden téren és nem minden korszakra vonatkozóan.

Ha költészetről beszélünk, akkor szinte kizárólag magyar költők jutnak az eszembe, más nemzetek versei nem hatoltak olyan mélyen a lelkembe, nem pendítették meg azt az érzelmi húrt, nem bűvöltek el úgy képeikkel, zenéjükkel, mint a magyar költők, így Vörösmarty, Ady, Radnóti, Baka, Lator és még sorolhatnám. Talán azért van ez, mert a líra nagyon is a nyelvben él, és költői képeit gyakran a nemzet közös emlékezetéből meríti, így a nyelv birtokában csakis a magyar költészet az igazán hozzáférhető.

És itt húzzunk át a kortárs vs. klasszikus témájához, mert ha mégis magyar irodalomra vetemedek, akkor az többnyire kortárs vagy 20. századi regény. A kortárs magyarok márcsak azért is kiváló olvasmányok, mert velük lehet nosztalgiázni (pl. Garaczi Pompásan buszozunk!, Háy János A bogyósgyümölcskertész fia), felderíteni szüleink korát, a közelmúltat, ami amúgy is mindig zavaros (Esterházy Péter Harmonia Caelestis, Krasznahorkai Sátántangó), vagy egyszerűen csak szórakozni azon, hogy ráhúzzák a vizes lepedőt valamelyik aktuális jelenségre, legyen az magánjellegű (Bartis A nyugalom, Barnás Az élősködő), vagy közérdekű (drMáriás Lipót). A kortárs költészetről nem túl sokat tudok nyilatkozni, itt bizony súlyos lemaradásaim vannak, de nem különösebben frusztrál, ugyanis ha olykor rátévedek valamely posztmodern versre, rögtön el is riadok a kuszaságától, valahogy nem arra való, amire én vágyom, márpedig verset olvasni vágyódva kell. Nem azt mondom, hogy nem értem meg őket, vagy nem találom ötletesnek a technikákat, de irritál, hogy ahelyett hogy beszippantana, megrázna, vagy feldobna, kénytelen vagyok olyanokon gondolkodni, hogy ez akkor itt egy paródia-e és ezt kell benne értékelni, vagy inkább az intertextuális hálózatba gabalyodva ficánkoljak-e. Persze itt is vannak kivételek, így kapásból Orbán János Dénes, akit szerintem posztmodernnek tartanak, aztán Varró Dániel, Magyar Zoltán, Lator László, de főleg olyan nevek jutnak eszembe, melyek valószínűleg tök ismeretlennek fognak csengeni, így Tóth F. Péter, Lukácsi Péter, Kátai Tamás vagy Balogh Gyula – ők ugyanis leginkább az SZTE lapjain jelentek/jelennek meg, bár Tóth F. Péternek később lett kötete is (With new fishes of new times!)

A klasszikusokhoz, mint előző konfessziómban is említettem, viszonylag későn jutottam, riasztó vastagságuk, bő leírásaik, idegenszerű messzeségük korábban mindig lehűtötte kedélyeimet, de később fokozatosan bekebelezett ez a világ is, talán valahonnan kifejlődött bennem az időutazásnak ez a fajta képessége. A klasszikusok között persze kétségtelenül akad unalmasabb darab, kínlódással telve olvastam például Dosztojevszkij Félkegyelműjét vagy Hardy Egy tiszta nőjét, miközben élvezettel merültem alá Du Gard Thibault családjába, Tolsztoj Háború és békéjéért pedig egyenesen rajongok. A magyar irodalom klasszikusnak mondott korszaka azonban messze nem lelkesít ennyire, az egy Mikszáth kivételével, nem tudom elképzelni magam, ahogy Kazinczy, Bessenyei vagy Jókai műveit falom, ámbár Jókai iránti ellenérzéseim sokat enyhültek az Egy magyar nábob határára.

Nos, erről a témáról ennyit, megint hosszú voltam, de ez már az utolsó előtti szómenésem, szóval kitartás.

Ahogy szeretem csinálni

Félreértés ne essék, még mindig, immáron utolsó alkalommal is, az olvasásról fogok vallani, a hetedik hét témája pedig az olvasási szokásokról és az évszakokról fog szólni.

Először is, sokféle olvasásom van – maratoni-habzsolós-szemfájós, áhitatos-hitépítős-rituális, buszos-elmerülős-mindentkizárós, pajkos-kerti-napfényes, kandallós-teaszürcsölgetős, melegházfalnaktámasztós-macskás-kutyás, kötelességszerű-csakazértis-sóhajtozós satöbbi. Az olvasás, mint többször hangoztattam, egy idilli állapot számomra, ugyanakkor mindig vegyül belé egy csöppnyi szorongás, tudniillik az elmúlásé, hogy egyszer minden könyvnek vége, vagy ami még rosszabb, egyszer talán nem lesz időm annyit olvasni, mint amennyit szeretnék. Ez a kissé kellemetlen érzés, ami minden olvasásom alján ott ülepedik, folyton további olvasásokra sarkall, amíg van idő és van könyv. Míg másokat többnyire nyomaszt az elolvasatlan könyvek száma, engem végtelen nyugalommal tölt el, ha tudatosul bennem, még rengeteg jó könyv áll előttem, a rám váró új izgalmak, életek, idők parttalansága pedig folyton tüzel új s új vizekre.

Az olvasásaim közül a legkedvesebbek a maratoni olvasások, vagyis amikor egy huzamban több órát tudok egy-egy könyvvel tölteni, netalántán egy hétvégét, pedig az efféle habzsolásoknak elég komoly következményei vannak, így csigolyafájdalmak, szemgyulladás vagy odakozmált étel, mert egy-egy letehetetlennek bizonyuló könyvet még hagymadinsztelés közben is kézben kell tartanom. Általában azonban ilyenkor hason vagy háton fekve olvasok az ágyunkon és csupán vizet veszek magamhoz, különben képes vagyok mindenről elfeledkezni. Van egy jó kis olvasós fotelom is a könyvtárszobában, azon felhúzott lábakkal, olykor-olykor kinyújtózva, képes vagyok órákig olvasni. Előszeretettel szamárfülezek, a kidekorálásról, széljegyzetről egyre inkább leszokom, főleg szépirodalom olvasásakor, de ellenállhatatlan sorokat még mindig aláhúzok ceruzával.

A rituális olvasás a Bibliához kötődik, minden reggel és este olvasom, most épp nagyon szisztematikusan és közben hegyezem a fülem, mit is akar Isten közölni épp aznapra, vagy milyen tanulságot vonhatok le – itt bizony keményen megy az aláhúzogatás és kijegyzetelés, ami nem csoda, dugig van üzenettel, bátorítással vagy épp feddéssel.

Hétköznapokon szinte csak a buszozásra korlátozódik az olvasás, itt is csak akkor, ha nincs épp beszélgetőpartnerem. Sokszor gondolkodom azon, gyakorlott ingázóként, mások hogyan képesek éveken keresztül az ablakon kibámulva napi kétszer 40 percet eltölteni, s bár elismerem a bambulás relaxáló hatását, én mégis mindig sajnálom erre vesztegetni az időt. Az olvasás ráadásul némiképp kárpótol azért, mert munkába kell menni és kellemesen zárja le az esetlegesen zűrös munkanapot. A buszon különben a teljes menekülésjelleg dominál, képes vagyok rádiószó és össznépi traccsparti mellett is elmélyülten olvasni.

A pajkos-kerti és kandallós-teaszürcsölős egyértelműen az évszakokra is utal – igenis vannak, tavaszi, nyári, őszi és téli olvasmányok, így a lányregények, sci-fik, kortársak inkább tavasszal, filozófia vagy filozofikus regények abszolúte nyárra valók, klasszikusok (különösen oroszok) inkább ősszel vagy télen. Tavasszal és ősszel előszeretettel megyek ki a kertbe egy pokróccal, és a kellemes melegben órákat olvasok, miközben hallgatom a természet hangjait, igaz néha küzdeni kell a lapok közé landoló bogarakkal. Tavaly télen készíttettük el a kandallónkat, amelynek tüzénél egészen varázslatos érzés olvasni, igazán meghitt, elbágyasztó és pihentető, különösen ha mellé herbateát kortyolgathatok.

Az állatos olvasás az egyik leggyakoribb hétvégi olvasástípusom, és amióta nagy olvasó vagyok, nem is tudom hosszabb távon nélkülözni a macskákat vagy kutyát. Ezt a fajta olvasást különben nem én alakítottam ki, hanem az állatok: amikor anyáméknál laktam, nagyon szerettem a házunk egyik kis boltívében olvasni, és Szuzka, a kutyám rászokott, hogy felugrik, és az ölembe gömbölyödik. Most már kicsit necces kutyával olvasni, Boksiri ugyanis büdös, szőrős és türelmetlen, teleszórja a könyvemet hosszú, fekete szőrével és így nem olyan zavartalan vele olvasni, nem is szokott letelepedni mellettem. Nem úgy a macskáink! Már kilométerekről kiszagolják, ha olvasok, mintha valami hetedik érzék súgná meg nekik, hogy ott gubbasztok valahol a fal tövében és lapozom a könyvemet. Rögtön az ölembe másznak, nyújtózkodnak, természetesen úgy, hogy beleejtik kis mancsukat a szövegbe, hemperegnek, vagy rámenősen rágcsálni kezdik a könyv sarkát. A macskás olvasás vége azért többnyire, hogy sok dorombolás után elszunnyadnak és békésen alszanak a könyvem alatt.

És végül kötelességszerűen is olvasok, vagy azért mert bevállaltam, és félő, számon kérik rajtam, vagy mert a könyv építő jellegű, és mint gyógyszert lenyomom a torkomon. Ilyenkor meghatározott mennyiségeket szoktam előirányozni, amit teljesíteni kell, mint az ukázt. Szerencsére ilyenből nem sok van.

Néhány csip-csup az olvasásaimról még: könyvjelzőt használok (legkedvencebb: Sansa Koreás könyvjelzői, vagy húgom k-popos alkotásai), mindig elolvasom a könyv első és utolsó sorát, amikor megveszem (de olvasás előtt nem), mindig beleírom a nevem a cím alá és egytől háromig csillagozom, minden könyvemnek van leltári száma, amit a címlap jobb alsó sarkára írok, vezetem a megvásárolt és elolvasott könyvek listáját. És ami a legfontosabb: mindig van nálam könyv, bárhová is menjek.

PS: Pável kedvéért – igen, szoktam meztelenül olvasni.

2011, 2012

Hát elérkezett a nagy summázás ideje, a szokásos évi összefoglalásé. Kapásból kijelenthetem, hogy a 2011-es év voltÉletem Legrosszabb Éve, ugyanis egy bohón befalt gyógyszernek köszönhetően (álljon itt kopjafaként és tanulságként a termék neve: Omicral) heveny pánikzavar alakult ki nálam, ami soha nem tapasztalt, olykor egészen nem eviláginak tűnő rosszulléteket okozott, rémes agorafóbiával, borzasztó szorongásokkal és véget nem érő álmatlan éjszakákkal. Ugyanakkor épp a pánikzavar ébresztett rá arra, hogy bizony az olvasás, melyet a koreai nyelvtanulás miatt 2010-ben olyan erősen háttérbe szorítottam, egy nagyon fontos funkciót látott el az életemben, konkrétan: védte, őrizte, erősítette, karban tartotta a lelkemet. Így 2011 újra az olvasás éve lett 72 elolvasott könyvvel, és még akkor is így van ez, ha egzotikus tüneteim közül épp a kettős vagy homályos látás volt az egyik legzavaróbb, de könyvvel a kezemben nem érhetett baj, idegeim lassan kisimulni tűntek és az alvásmentes éjjelek is elviselhetetlenek lettek volna egy-egy jó könyv társasága nélkül. Válogatott szorongásaim persze rányomták bélyegüket olvasmányaim összetételére is, megjelentek új műfajok, úgy mint a napló (Kafka), a pszichológiai önsegítő könyvek (Szendi, Peurifoy) és keresztény könyvek (C. S. Lewis, Nemes Ödön, Böjte Csaba). Terápiás szempontból (is) a legtöbbet talán a Zsoltárok könyve jelentette, az emberi nyomorúságról, félelmekről, de a reménykedésről, örömről szóló versek nagyon sokat jelentettek. Idén arra is rákaptam, hogy egyszerre több könyvet olvassak, pedig ezt korábban zavarónak találtam, de most nagyon élvezem, hogy hol verset, hol regényt, hol nonfictiont olvasok, és semmi nem kavarodik össze a fejemben. 2011-ben olvastam először angol nyelvű könyveket is, ide tartozik az a három koreai nyelvkönyv, amit nagy élvezettel tanultam végig és két Koreáról szóló könyv (Korean Cultural Heritage, The Beauty of Korea), ahhoz képest, hogy annyira nem merültem el még az angol nyelv rejtelmeiben, nem okozott gondot a könyvek elolvasása. Egészen elképesztő újdonság volt alányregények megjelenése, soha nem hittem volna, hogy létezik ilyen csacska, romantikus felem is, de Jean Webster és Lucy Maud Montgomery levett a lábamról és Anne Shirley igen jó barátnőm lett.

Továbbdübörgött 2011-ben is a Korea-projekt, 14 koreai tárgyú vagy koreai szerzőjű könyvet olvastam, viszont megfeneklett a Proust-projekt és magyar szerzőktől is szégyenletesen keveset olvastam (Mikszáth, Bárdos Pál, Szabó Magda), kimaradt a Nagy Klasszikus is, ez különben Cao Hszüe-csin A vörös szoba álma lett volna, de hiába a könyv minden szépsége, a szerelmi történet egyszerűen untatott, így a 300. oldalon bedobtam a törülközőt. Talán zaklatott idegállapotom miatt, tavaly sokkal türelmetlenebb voltam a könyvekhez, unalmas vagy túlzottan letargikus könyveket nem tudtam végigolvasni és úgy döntöttem, nem is kell, így tettem félre Jane Austen A klastrom titka c. végtelenül sivár könyvét, vagy Tar Sándor borúlátó remekét, a Lassú teher-t. A filozófiai műveket is hanyagoltam, így a műfajt egyedül Eckhard mester képviseli, viszont ő be is lopta magát a szívembe katolikus miszticizmusával és metafizikus fejtegetéseivel.

Sok könyvet kezdtem el olvasni a moly-on őrület módjára elharapódzó kihívások örvén, így kapásból részt vettem Lobo várólista-csökkentős játékában, de nem átallottam saját kihívást is kezdeményezni, jelesül az Olvassuk el a Si Kinget egy év alatt! projektet.

Hála a tomboló válságnak és a csillagos egekbe szökő svájci frank árfolyamnak, 2011-ben alig vettem könyvet (eltekintve a pár száz forintos brutál akcióktól), annál nagyobb szerep jutott a könyvtáraknak és a molyon is több könyvet csereberéltem vagy vásároltam jó áron. Az Év Szenzációja kétségtelenül Ta-mia Sansa Sötét Hóruszának megjelenése volt, ezzel egyik nagy álmom valósult meg, s azon kívül, hogy a könyv végre nyomtatásban is megjelent, volt alkalmam az írót is vendégül látni, sőt.

Most pedig a hosszú summázatot kövesse az éves toplista.

Az Év Legjobb regényei:

1. Kazuo Ishiguro: Napok romjai
2. Olga Grushin: Szuhanov álomélete
3. Alice Walker: Kedves Jóisten
4. Pák Ván-sza: Annak az ősznek három napja
5. Joyce Carol Oates: Luxusvilág
6. Emile Ajar: Előttem az élet
7. Ta-mia Sansa: Első áldozat
8. L. M. Montgomery: Anne otthonra talál
9. Jean Webster: Kedves ellenségem
10. Barbery: A sündisznó eleganciája

Az Év Legjobb Novelláskötetei:

1. Lem: Kiberiáda
2. Karen Blixen: A sors anekdotái
3. Flanery O’Connor: Alig akad ma jó ember

Versek terén egyértelmű az ázsiai dominancia, így a Si King és Lee Gil Won: Napfénypalást c. kötetei fontosak.

Drámát nem olvastam, szégyenésgyalázat.

És muszáj egy Egyéb kategóriát is felvenni, mert ezek a könyvek valóban fontosak lettek számomra, helyezés nélkül a következők: C. S. Lewis: Keresztény vagyok, Nemes Ödön: Szabadon, örömmel, szeretettel, Osváth Gábor: Koreai nyelv és irodalom, Csoma Mózes: Koreai csaták és harcosok, Korean Grammar in Use, Lomb Kató: Így tanulok nyelveket!, Peurifoy: Szorongás, fóbiák, pánik, Butollo: A szorongás – erő, Szendi Gábor: Pánik – tények és tévhitek ésEckard mester: Tizenöt német beszéd.

Az Arany Szamóca-díjat a legunalmasabb könyvért Rejtő Jenő kapja (Csontbrigád), a legrosszabb írásműért járó Arany Citromot pedig kedvenc írómnak, Bret Easton Ellisnek nyújtanám át, a Királyi hálószobák c. könyvért.

2012 – elsősorban a kihívások éve lesz, igyekszem az eddig bohón bejelölt kihívások követelményeit teljesíteni, így biztosan lesz kékharisnyázás, szociografálás, japán irodalom, zsidó és néger és bibliai, szóval sok minden, de az fix, hogy az ábécé minden betűjével lesz szerző. Remélem, az önsegítő könyvek műfajának búcsút inthetek, viszont továbbra is olvasni fogok verset, naplót, továbbra is fontos szerep jut a koreai nyelvkönyveknek, a keresztény klasszikusoknak és a science-fictionnek, így remélhetőleg hamarosan Sansa új regényének, a Lélektelennek.

Hajrá!