2014. január 30., csütörtök

빅뱅 – 김세아: 세상에 너를 소리쳐!



가수가 되기 전에 먼저 사람이 되어라 / Mielőtt énekessé válnál, légy előbb ember!
                                                                                                       



A BigBang vitathatatlanul Dél-Korea egyik, ha nem a legkiemelkedőbb fiúbandája, tagadhatatlanul poptörténeti jelentőségű munkáikat ma már világszerte ismerik, és minden valamirevaló kpopper szereti őket. Természetesen én magam is rongyosra hallgattam a dalaikat, de bevallom, soha nem éreztem különösebb affinitást a tagok közelebbi megismerésére, és ebbe belejátszottak a G-Dragonnal kapcsolatos, nem túl pozitív prekoncepcióim is. Úgyhogy amikor Szentesi Veronika barátnőm felajánlotta, hogy kiolvashatom a „ 세상에 너를 소리쳐” c. önéletrajzi könyvet, amit ezúton is nagyon szépen köszönök neki, akkor meg voltam győződve róla, hogy nem jutok túl az 50. oldalon. Nos, ehhez képest elmondhatom soha koreai könyvet ilyen gyorsan nem olvastam ki, és egy az egyben egy olyan izgalmas, színvonalas és megdöbbentő írásműről van szó, amelyet bátran merek ajánlani mindenkinek, aki hasonló skrupulusokkal bír a BigBanggel kapcsolatban.
A könyv önéletrajzi írásokat tartalmaz, Yang Hyeonseok (양현석) előszavával, a tagok egyes írásait pedig róluk szóló rövid vallomások követik, többnyire az edző, stylist vagy valamelyik YG vezető véleménye. A kötetet három vers zárja Robert Frost: A járatlan út, Charlotte Brontë: Life és Thomas Campion: The Man of Life Upright költeményei. Aki csodaszép beállított fotókra, oldalakat megtöltő pózokra vágyik, az csalódni fog a könyvben, ugyanis mindössze néhány fekete-fehér fotó található benne az egyes írások elején, illetve a verseknél, és minden életrajzba került egy színes fotó külön műnyomós papírra, amelyen kézírásos üzenet olvasható. Mivel nem ismertem a BigBang tagokat, azt sem tudom megítélni, hogy van-e benne olyan információ, amiről egy igazi VIP (BigBang-rajongó) nem tudhat, de valószínűleg nem nagyon olvashatták eddig T.O.P nagyapjának halálos ágyán írt üzenetét, csak hogy egyet említsek.
A könyv tehát komoly, és a figyelmet egyértelműen a tartalomra és az üzenetre irányítja, már a címlapon olvashatunk egy idézetet: „Az út végén az a világ van, amire vágyunk”. Az előszóban Yang igazgató maga is úgy ajánlja a könyvet, mint tanulságul szolgáló, példaértékű történeteket, amiket javasol külön a szülőknek, a szórakoztatóiparba készülő fiataloknak és bárkinek, aki nem ismeri a BigBanget.
Az első életrajz Jiyong (G-Dragon) írása, amely messze a legkiemelkedőbb mind stílusát, mind a felépítését tekintve. Bevallom, igyekeztem ellenállni és mindenáron kiolvasni belőle mindazt, amit én gondolok erről az emberről, de nagyon hamar le kellett tenni a fegyvert: Jiyong írása nem véletlenül kapta a „teremtő ösztön” alcímet, a szövegből nemcsak G-Dragon intellektualitása, finomsága, érzékenysége világlik ki, de mások iránti szeretete, figyelmessége. Ő az egyetlen a fiúk közül, aki nem meséli el lineárisan a történetét, ő az egyetlen, aki nem kering a fájdalmai körül, amiből különben kétségtelenül kijutott, és ő az egyetlen, aki a bandáról mint csapatról a legnagyobb melegség hangján ír, több bekezdést szentel például Taeyanghoz fűződő barátságának. Ugyan az is nyilvánvaló, hogy a többiekhez képest G-Dragon családi háttere volt a legszerencsésebb (művészcsalád, támogatás), de mégis borzongató melankólia árad a sorokból, amelyekben 6 (!) évnyi gyakornokságáról, kudarcokról beszél. Talán a legtorokszorítóbb jelenet, amikor GD egy esős éjjel fáradtan bámul ki az éjszakába, és az ablakban megpillant egy küszködő pókot, aki nem adja fel, próbál megküzdeni a természet erőivel. És persze Jiyong se adja fel. Az is mélyen felkavaró volt, amit az izolálódásáról írt, hosszúra nyúlt gyakornoksága alatt, hogyan került egyre messzebb a barátaitól, hogy képtelen volt bekapcsolódni abba az életbe, ami a játékokról, szórakozásról szólt, mert míg a társaság kockult a gépekkel, addig ő szövegeket írt. Ez a fajta társadalmi bezárkózottság később, bevallása szerint oda vezetett, hogy az emberi kapcsolatokat máig nem tudja úgy kezelni, ahogy szeretné, például a rajongókkal való kapcsolatokat. Jiyong írása tömör, elgondolkodtató és egy az egyben egy olyan erős, kreatív személyiség bontakozik ki belőle, amelytől távol áll a büszkélkedés vagy akár túlzott dominancia.
Taeyang írása majdnem dupla olyan hosszú, mint barátjáé, G-Dragoné, Yeongbae, aki a „száguldás ösztöne” jelzőt kapta, tehát fecseg és mesél és mit mondjak, teljesen belefeledkezve olvastam a sorait. Taeyang szenvedélyes és kitartó – így jellemzik az ügynökségen, és az írásából is ez a fajta elsöprő szenvedély érződik ki. Daesungon kívül talán még nála éreztem azt, hogy nagyon megviselte a YG ügynökség igen spártai gyakorlata, ti. hogy sokáig nem adnak semmilyen visszajelzést a gyakornokok munkájára vonatkozóan, különösen nem érzelmi visszajelzést, esetleg kritikát fogalmaznak meg alkalmanként, amivel sikeresen földbe döngölik az amúgy sem túl stabil önbizalmukat. Ráadásul a vezetők időnként egymáshoz hasonlítgatják őket, ami miatt a gyakornokok között nem igazán alakul ki bajtársiasság, inkább rivalizálás. A YG, ahogy Taeyang fogalmaz, „oroszlánkölykökként” nevelte fel őket, akiket hozzászoktattak a szörnyűségekhez, és kétkedővé tették őket a dicséretekkel szemben („A dicséret méreg, a kritika kés”). Taeyang többször is hangot ad annak, hogy nagyon magányos volt, de mindig sikerült egyfajta „fighting”-szemlélettel kimásznia az önsajnálatból, sőt képes volt egy olyan viselkedés kialakítására, ami miatt G-Dragon szívébe lopta magát: elhatározta, hogy mindig fog meleg, dicsérő szavakat osztogatni a környezetében lévőknek és úgy tűnik, ez a módszer bevált. Taeyang kicsit beszél a kereszténységéről is, leírja azokat az imaformulákat, amiket a fellépései előtt mond Istennek, de alapvetően inkább ez egyfajta pozitív gondolkodás keveredve valamiféle vulgárkereszténységgel. Összességében Taeyangról, ahogy korábban is, nagyon pozitív képem alakult ki, egy erőteljesen küzdő, érzékeny ember képe, aki igyekszik mások életébe is örömöt csempészni.
Daesung írása, az igenlés ösztöne, a kötet egyik legmegrázóbb fejezete volt. Róla tényleg nem tudtam semmit, azon kívül, hogy szerintem neki van a legcsodásabb hangja, és az övé a legkedvesebb arc. Nos, nem véletlenül. Daesung meglepő őszinteséggel ír elképesztő nehézségeiről az énekesi karrierje indulása kapcsán, ugyanis egy bigottan vallásos apával kellett megküzdenie, aki konkrétan lelkésznek szánta a fiát. Daesung osztályfőnöke elismerő szavainak hatására döntött úgy, hogy énekes lesz, de az apja nem nézi jó szemmel ambícióit, az otthoni légkör megfagy és végül odáig fajul az egész, hogy a mindössze 10 éves (!) fiút az apja kiteszi az utcára. Végül a kétségbeesetten síró Daesungon a szomszédasszony segít, aki visszakíséri és az apa lelkére beszél, de a családi hangulat továbbra is fagyos marad. Daesung ennek ellenére elmegy a YG meghallgatásra és felvételt nyer, azonban nem sokkal az első szólódala megjelenésekor (웃어본다) különleges betegség támadja meg a torkát, ami miatt képtelen egyes sorokat kiénekelni. A betegség különben nyilvánvalóan Daesung szorongásainak következménye, kezelésekre jár és olykor 14 órán (!) keresztül gyakorolja a dalt, sokszor hiába. A legnagyobb segítsége érzelmileg ekkor a YG egyik énekesnője, Gumy (거미) volt, aki igyekezett támogatni őt, a másik pedig az édesanyja, aki a pozitív gondolkodás erejével hatott rá. Végül Daesungnak sikerül legyőznie a problémáját, és kialakít egy életszemléletet, ami a mosolyra épül, ezt 10 pontba szedve olvashatjuk is az életrajzában (amúgy a kedvenc könyve is Joel Osteen, a „mosolygó prédikátor” könyve: A pozitív erő, a lelkész könyvei magyarul is olvashatóak és nagyon jók). Daesung tehát főleg az érzéseiről ír, a pozitív gondolkodásról, amire bizony szüksége volt, hisz ő volt az egyetlen, aki tényleg a semmiből érkezett a BigBangbe, mindössze 1 évnyi gyakornoksággal a háta mögött, és nem volt semmi énekesi, táncosi tapasztalata, ellentétben a többiekkel. Mégis a mosolya, a küzdeni akarása a csapat egyik legközkedveltebb figurájává tették.
T.O.P (bármily különös, de nincs pont a P után!) szintén nagy meglepetés volt. A „kitartás ösztöne” jelzőt kapó énekesről meg voltam győződve, hogy egy önbizalom-hiányos, zárkózott ember, aki nyakig ül a lelki gondjaiban. Erről azonban szó sincs. T.O.P gyerekkorától fogva nagyon határozottan követ egy bizonyos utat, amit a hiphop életstílus (east coast) jelölt ki; egyfajta vándorpoétai attitűddel megáldva tanulás helyett inkább a rap és a dalszövegírás köti le. T.O.P, G-Dragon mellett a másik nagy intellektus, akit ha úgy tetszik az utca nevelt, de legalábbis nyakig benne volt az underground világban. Szülei őt sem támogatták, kisiklott életűnek tekintették, de nem is akadályozták boldogulását; T.O.P produceri terveket dédelgetett vagy legalábbis egy nagyobb hiphop üzlet tulajdonosa szeretett volna lenni. Egy ideig dolgozott is ilyen üzletben, rendesen ki is ábrándult belőle. A YG ügynökséghez meghökkentő módon egy lány miatt jelentkezett, úgy gondolta, ha népszerűbb lesz, akkor jobb esélyei lesznek, különben össze is jött a lánnyal, igaz, mire az ügynökségre került, már vége is lett a kapcsolatnak. Amikor kiderült, hogy őt egy fiúcsapatba szánják, háromszorosan is lesokkolódott: önmagát nem tudta elképzelni egy fiúcsapat részeként, másrészt pedig a „táncoló rapper” alakjától végképp idegenkedett, a harmadik sokk pedig az volt, hogy mindezt a küszködést még meg is akarták örökíteni egy dokumentumfilmben (meg is tették: Real Doku Bigbang címmel). T.O.P-t nagyon megviselte az életformaváltás, a korábbi szabad(os) életvitele helyett be lett zárva, táncolnia kellett, noha nem tudott, be lett szabályozva az élete. Végül azonban sikerült alakítania magát, sokat segített neki Jiyong jelenléte, és a főnökségtől kapott ajándék hangszer, ami írásra ösztönözte. Az életrajza végén a családjáról mesél, hogy egy kórházi kezelése alatt újra sikerült az anyjához közel kerülnie, és kapcsolatuk nagyon szorossá vált. Mesél az író nagyapjáról is, aki messzemenően támogatta őt, és biztos volt abban, hogy T.O.P híres lesz, a kötet egyik legmegrázóbb története T.O.P nagyapjáé, aki a halálos ágyán üzenetet ír unokájának. (T.O.P nagyapjának könyvei különben népszerűek voltak, az egyikből filmet is forgattak). T.O.P tehát mégsem olyan mimóza, mint gondoltam, sőt, egy határozott gondolkodású, magabiztos tigris, aki képes volt alkalmazkodni, ugyanakkor kitartani elképzelései mellett.
Seungri részétől tartottam leginkább, bevallom őt gondoltam a legkevésbé érdekes tagnak, ő mindig is rettentően magabiztosnak tűnt nekem, de a történetéből egy nem mindennapi ember képe kerekedett ki. Tény különben, hogy az önértékelésével, míg nem került a YG ügynökséghez, nem is volt gond, nem véletlen, hogy övé a „maximalizmus ösztöne”, egyszerűen nem fél semmitől és úgy gondolja, kitartással bármi megvalósítható. Ő elsősorban táncosként kezdi karrierjét a suli tánccsapatáéban, később a Battle Shinhwa showban lép fel, ahonnan gyenge éneklési képességei miatt kiesik, ugyanakkor az Ilhwa tánccsoport tagja lesz, akiket az általa kidolgozott koreográfiával visz sikerre. Seungri szerencsés a tekintetben is, hogy szülei támogatják, minden lépését féltve figyelik, igazából eléggé el is kényeztették, ezt meg is tehették, ugyanis igen jól szituált szülei voltak egészen addig, amíg egyik „barátjuk” le nem lépett a golfpályájuk pénzével és ez teljes anyagi csődbe nem juttatta a családot. Mindazok ellenére azonban, hogy a családnak a napi betevőre sem jutott időnként, Seungrire úgy tekintettek, mint akire fényes jövő vár és mindenben támogatták. Seungrinek  azonban meg kellett küzdenie a Battle kudarcával, ami miatt szinte billogként volt kénytelen hordozni a „nem tudsz énekelni” bélyeget, ezt a YG sokadik meghallgatásán is közlik vele, mikor úgy döntenek, kiejtik a játékból. Seungri, ekkor a teljes kétségbeesés szélére sodródott, nem elég, hogy az önbecsülését eddig is megtépázta, hogy mindig a legkevesebb pontot kapta a reality show-ban (olykor a 100 pontból csak 7-et!), nem elég, hogy a számára már-már megalázó maknae pozícióját kell betöltenie, de végül még ki is rúgják. Seungri nem mert akkor kérni pénzt anyjától, és Szöulban senkije sem volt (Seungri Kwangjuban lakott), így végül kikönyörögte az igazgatótól, hogy maradhasson az épületben és megígérte, hogy erején felül is küzdeni fog, hogy jó énekes legyen. Végül vissza is vették látva elszántságát, Seungri pedig keményen törekedett és végül a BigBang tagjává vált. Életének másik nagy fájó emléke egy koncertfellépéshez kapcsolódik, 2007-ben bokasérülést szenved és így kellett fellépnie, gyakorlatilag nem tudott ráállni a lábára, az edzője nem is tanácsolta neki a fellépést, de ő el sem tudta képzelni, hogy a turné utolsó koncertjét nélküle csinálják meg. A koncerten viszont az egyik pirotechnikai elem gyakorlatilag az arcába robbant, és bár könnyebben sérült, a fiú sokkot kapott, a kulisszák mögött csak azt hajtogatta, hogy meg tudja csinálni, engedjék vissza. Elénekelt még egy dalt, de amikor visszatért a pihenőszobába egyszerűen megszakadt a szalag, és majd csak a kórházban tért magához. (Minderről sokkoló videó is készült.) Seungri élete egyik legnagyobb kudarcaként élte meg mindezt, ráadásul az őt meglátogató bandatagok a legcsekélyebb együttérzést sem mutatták iránta, amiért dühöt érzett, úgy gondolom, jogosan. Végül Seungri arról ír, hogyan próbálta alakítani önmagát, hogyan tette túl magát azon, hogy ő a legkisebb, a legutoljára beválasztott és aki iránt valahogy nem volt olyan nagy az érdeklődés kezdetben. Ma már tudjuk, hogy mindez teljesen megváltozott, Seungriről bár kissé vegyes benyomásom maradt, mégis egy szimpatikus, erőteljes és koncepciózus embernek tartom az írása alapján.
Jó hosszú lett ez a beszámoló, de bevallom, az elmúlt 13 nap estéit a BigBanggel töltöttem, és mély benyomást gyakoroltak rám. A könyv nemcsak hogy bepillantást engedett öt énekes belső életébe, gondolataiba, történeteibe (aminek tényleg csak egy részét villantottam fel), de kiváló látleletet nyújt a koreai életmódról, az olykor vonzó, olykor bizarrul kegyetlen koreai életfilozófiáról, a sokszor ellentmondásos családi kapcsolatokról és koreai társadalomról, amely a küzdést és a törekvést jutalmazza mindenek felett.  
A könyvet középszintű, középhaladó szintű nyelvtudással könnyen lehet olvasni, viszonylag ritkán használtam szótárat hozzá, de nem is törekedtem az összes mondat pontos jelentését kideríteni, inkább ráhagyatkoztam a szövegre, így is teljesen érthető volt és nagyon élvezetes stílusú. Szóval nyelvtanulóknak feltétlenül ajánlom.
És ami engem illet, nos, én most megyek szépen felfedezni G-Dragon világát!




Képek forrása:


 

2014. január 20., hétfő

Gerald Durrell: A halak jelleme



Gyerekkoromban bratyóval teljesen bele voltunk habarodva az Amatőr természetbúvár c. ismeretterjesztő sorozatba, bratyó emlékszem készített is mindenféle lepkefogó hálókat, bogárcsapdákat és teli volt a szoba levedlett siklóbőrrel és kifőzött csukaállkapcsokkal. Így utólag visszagondolva, a tópart réme voltunk, azt hiszem.
Az állatok öncélú befogdosásáról, tartásáról azóta más véleményem alakult ki, még ha oly megrögzött aranyhörcsög-tartó voltam is. És talán ez is belejátszott abba, hogy nem mindig tetszett a könyvben tereferélő Gerry állatokhoz való viszonya, bár szerencsére jó nagy adag önirónia is szorult belé. Aztán rájöttem, hogy van bennem egy egészen erős proli vonás is, ami miatt nem tudom felhőtlenül élvezni az anyagi és társadalmi gondoktól érintetlenül Korfun kikapcsolódó családok vicces történeteit. De ettől még sokat nevettem a könyvön.
Nos, a legfontosabb közlendőm A halak jelleme c. könyvről, hogy nem a halak jelleméről szól. A könyv emberek jelleméről szól, akik nagyon érdekesek, bohókásak, mindenféle kalamajkákba keverednek, amiből aztán valahogy kimásznak. A történetek különböző helyszíneken játszónak, ezek közül a legriasztóbb egyértelműen az angol pszichiátria, ahol nem is Gerry kimerültségét ismerhetjük meg közelebbről, hanem a brutális orrvérzését. Grrrr.
Összességében egy üdítő kis könyv volt, aranyos történetekkel, amikre valószínűleg egy év múlva nem is fogok emlékezni.

2014. január 17., péntek

Le Fanu: Fogadó a Repülő Sárkányhoz és más kísértettörténetek



Mivel még mindig olvasási válságban vagyok, gondoltam valami izgalmassal dobom föl az estéimet, és nem is választhattam volna jobban. Le Fanu borzongással töltötte el az éjjeli perceket, történeteinek ódon, sötét, de mégis kifinomult varázsa még az álmaimba is belopódzott. Az igazság azonban az, hogy Le Fanu történetei, az egy Zöld tea kivételével, inkább okoztak egyfajta esztétikai gyönyört, mint borzongást, kísértettörténetei nem annyira ijesztőek, mint azt várnánk. Ugyanakkor végtelenül lírai és szinte már arisztokratikus a stílusa.
A történeteknek, jó gótikus sztorikhoz illőn, mindig van kerete, ami kellőképp elbizonytalanítja az olvasót afelől, hogy az olvasandó szöveg mennyire vehető komolyan. A különös történeteket dr. Hesselius szövegezi meg, aki egy metafizikus doktor, vagyis aki egyfajta holisztikus szemlélettel vizsgálja a fizikális bajokat, és meglehetősen fogékony a láthatatlan jelenségekre is, ugyanakkor a rémtörténetek mögött mindig igyekszik a fizikális hátteret kikutatni. De persze ez nem mindig meggyőző, így az olvasó annak ellenére, hogy olykor szinte szakszövegszerű fejtegetésbe is belefut, még inkább kételkedik a materiális okokban.
A kötetből a kedvencem a Zöld tea, ami szerintem nagyon félelmetes történet egy férfiről, akit egy nagyon bizarr majom kezd el követni. A cím arra enged következtetni, hogy ezek a látomások a túlzott zöld tea fogyasztásának számlájára írhatóak, de az elbeszélésbe cselesen elhelyezett Swedenborg idézet és egyéb megmagyarázhatatlan jelenségek mégis arra hajtják az olvasót, hogy a szerencsétlen szenvedőnek higgyen.
A másik híres történet Carmilláé, a vámpírnőé, akinek az alakja teljesen homályba borul, noha a főszerep nem is teljesen az övé. Nagyon izgatott volna pedig, hogyan vált vámpírrá, és miért alakult ki benne leszbikus vonzalom nőáldozatai iránt, de csak sejteni lehet. A történet tele van érzéki és túlfűtött jelenettel, hatásaiban nagyon hasonlított egyik kedvenc vámpírfilmemhez, a The Hunger-höz. Carmilla alakját belengi a misztika, a magány, és egyfajta kettősség nappali bágyadt mivoltával és éjszakai aktivitásával, nagyon tetszett, hogy macskává tud átalakulni és nem denevérré. Carmilla emellett érző lény, egyáltalán nem élőhalott, ennek ellenére persze ugyanolyan brutalitással ölik majd meg, ahogy ezt a romantika korában máshol is olvashatjuk.
A kötet szerintem nagyon jó válogatás, a többi történet is tetszett, érdemes elolvasni, emellett gyönyörű illusztrációk is vannak az Alexandrás kiadásban.