Doris Lessing: Megint a szerelem

Nagy ára van a rajongásnak, ezúttal teljes három hetet vacakoltam Doris barátnőm regényével, a már címében is baljós Megint a szerelemmel, mert akárhogy forgatom is, ez egy dögletesen unalmas regény az időskori szerelemről és úgy általában a szerelmi vágyakozásról, búsongásról, nagy magányosságról, meg persze elmúlásról. Önmagában különben az időskori szenvedély, nagyon is érdekes téma, különösen ha egy színházi dramaturgban, egy igen művelt hatvanas asszonyban lobban lángra egy nálánál fiatalabb férfi iránt, mitöbb férfiak iránt, de Lessing valahogy túl sokat pepecsel, túl sokat beszél mellé, vagy egyszerűen csak én vagyok érzéketlen, a lényeg hogy rettentően untam. A regényben, az eddigiekhez hasonlóan, a főhősnőt belülről ábrázolja az író, megismerjük a gondolatait, az érzéseiből bőségesen kapunk és olykor még történés is előfordul, bár azt ezúttal – ötszáz oldal ide vagy oda – néhány mondatban össze is lehetne foglalni. A könyvben persze nagyon szép, tartalmas gondolatok vannak az öregségről, a szerelemről és a színházról, és ha nem lengte volna be az egész regényt Julie Vairon-nek, ennek az emancipált, a természetbe kivonulva élő, folyton szerelmes francia nőnek a története, valószínűleg nem olvasom végig a könyvet. Julie kétségtelenül a legizgalmasabb hőse a történetnek, aki szerelmi bánatával és egzotikus zenéjével valahogy mindenkit kiforgat magából, egyeseket öngyilkosságba kerget, másokat tönkretesz, Sarah-ban, az idősödő asszonyban pedig mintha misztikus módon felélesztené a szerelem összes fajtáját, a szexuális vágyat, a gyöngédséget keresőt és a barátot kutatót egyaránt, míg végül mindet elveszítve, elhagyva átadja magát az elmúlásízű életnek. 

Stephen King: Cujo

Először is szeretném megköszönni Dórának, akivel a nagy Korea-rajongás köt össze, hogy ismeretlenül is kölcsönadta nekem ezt a könyvet, amit különben már rég terveztem elolvasni. Gerillaakciója, azonban részben sikertelennek bizonyult, ugyanis a Cujo, az elvárásaimmal ellentétben, vajmi kevés izgalmat hozott az életembe. El is méláztam azon, hogy is van ez, mert legutóbb a Hasznos holmikat sem tudtam már elolvasni, King elég hullámzó stílusban ír, ez biztos.

A Cujo alapsztoriját szerintem mindenki ismeri a megveszett nagy bernáthegyiről, de valójában ez csupán mellékszál Castle Rock kisváros két családjának elfojtásokkal és szorongásokkal teljes életéhez képest. Van egyrészről a látszólag rendes Trenton család, másrészről pedig a széthullóban lévő Camber család, ahol az erőszak sem ritka és ahol a családhoz egy nagy, lomha bernáthegyi is tartozik. King igyekszik bemutatni a két család drámáit, különösen jól alkalmazza, mint oly sokszor a regényeiben, a legkiszolgáltatottabbak, a gyerekek látószögét, akik félelmeiket rémálmokba, szörnyű látomásokba, képzelgésekbe vetítik ki. Különben a könyv legfélelmetesebb jelenetei is ehhez kapcsolódtak, hisz a könyv végéig nem lehetünk biztosak abban, hogy a makacsul újra és újra kinyíló szekrényben valóban nem lapul-e valami sötét és gonosz, vagy a családtagok mind csak egyfajta közös pszichózis áldozatai lesznek, miután mindőjüket összeköti a félelem.

A félelem pedig egy veszett bernáthegyiben ölt testet, amitől szerintem csak a kutyafóbiásoknak lesznek rémálmai, nekem speciel épp a bernáthegyikhez sok szép gyerekkori emlék kötődik, amikor a nyakukba csimpaszkodva lenyalták rólam a szemüvegemet. Hiába, akárhányszor előkúszott Cujo a fészerből, képtelen voltam elvetemült fenevadnak látni.

Összességében nem volt rossz könyv, de mindazt a katartikus borzongást, mint amivel a Tortúrában vagy A ragyogásban találkoztam, sajnos a Cujoban nem találtam meg.

Faulkner: Megszületik augusztusban

Faulkner regényei kezdenek nálam eseményszámba menni, idén a második könyvét olvastam el, a Megszületik augusztusban-t és elmondhatom, olyan hidegrázós katarzissal csuktam be a kötetet, hogy szívem szerint nyúltam volna a következő Faulkner után, mert hál Istennek bespejzoltam belőle. Pedig. Utálom a meleg éghajlaton játszódó történeteket, ott mindenki izzad és bele van hülyülve a hőségbe, de Faulkner valahogy más. Nála már az első sorokból mocsárszag szivárog elő, aztán jönnek a fegyencek, a bűnözők, a megkeményedett szívű farmerek, a lincselések és az őrült vándorprédikátorok, a déliek meghasadt élete a négerek mellett és persze a négerek iszonytató nyomora. És bevallom, én dagonyázok ebben a mocsárban, mert Faulkner olyan gyönyörűen, szívszaggatóan ír, hogy az olvasónak vonítani lenne kedve a lapok fölött, bele a moszkitós jeffersoni éjszakába, hogy miért, de miért olyan nehéz boldognak lenni egy ilyen vidéken.

Hát, miért is? Például mert valaki kitalálja, hogy egy csepp néger vér folyhat az ereiben. Így jár a beszélő nevű Christmas, akiről a történet végéig nem lehet tudni biztosan, hogy van-e benne néger vér, vagy valójában félig-meddig mexikói, de ez a hír is elegendő ahhoz, hogy élete egy rémálom legyen, és mindez predesztinálja a korai vég felé. Aztán vannak monomániás vallási fanatikusok, belőlük mintha minden bokorban lenne egy, egyikük, Hightower ragaszkodik Jeffersonhoz és lelkészi szerepéhez, annak ellenére, hogy egy bukott ember, mert polgárháborús múltja és egyfajta bizarr vezeklési vágy köti örökösen kunyhója ablakához, hogy onnan tanulmányozza Jefferson életét. A híreket pedig Byron szállítja neki, ez az önfeláldozó, csendes férfi, aki etikájával szinte kirí a poros városka züllöttségéből, ő lesz az, aki Lenát, a városba várandósan zarándokolt lányt pártfogásba veszi és szinte rögtön el nem múló szerelemre lobban iránta. Lena története különben keretbe foglalja a szereplők rizómaszerűen előgomolygó történeteit és szerintem a végén olyan csattanóval zárul, ami teljesen kilendíti az olvasót, az amúgy is nyughatatlan szövegvilágból. Nagyon tetszett a számtalan biblikus áthallás, jellegzetes keresztény képek, amik ebben a déli világban profánnak, sőt sokszor blaszfémikusnak tűntek föl, ilyen volt Lena alakja, aki Máriára emlékeztetett, vagy maga Christmas, aki épp krisztusi korban gyakran pózolt egyfajta messiási szerepben, és talán a végső ítéletet végrehajtó Grimm is valamiféle arkangyali minőségben vágtat végig a városon.      

Faulkner ezzel a regényével immár végérvényesen magánparnasszusom csúcsára telepedett, a Megszületik augusztusban egy csodálatosan megírt, fifikásan komponált, lenyűgöző könyv.  

Blogköltözés

Mégis meg kellett lépnem, a könyvkukac-freeblogomnak (és úgy általában a freeblognak) sokak szerint annyi, keresztet vethetek rá, soha többé nem fog életre kelni, szóval muszáj volt közel 3 órát azzal töltenem, hogy átemeljem a bejegyzéseket. És bizony egy idő után egyszerűen három freeblogos posztot nyomtam be egy blogspotosba, mert kicsit irritált, hogy folyton arról érdeklődött a blogger.com, nem vagyok-é véletlenül robot. Hát, de.^^ Nagyjából úgy éreztem magam, mire átkerült a sok írás, de megérte mégis. Szép utazás volt látni, mi mindent olvastam, látni a nagy Koreás korszakot, a Mikszáth-, Szabó Magda- és Sansa-rajongás termékeit és jókat rötyögtem a vallomásos bejegyzéseimen is. Szóval most ebben a blogban per pill minden a feje tetején áll, a legkorábbi olvasmányaim vannak a legfrissebben, de majd szépen lecsordogál és helyreáll a lineáris rend is. 

Nagyon szépen köszönöm Shizoo-éknak a tippeket a költözéshez, nélkülük nem sikerült volna, adom is tovább:

http://pupillaolvas.blogspot.hu/2013/09/freeblog-halal-mentsuk-menthetot.html

és

http://konyvszibilla.blogspot.hu/2013/09/a-freeblog-vegso-halala.html

És ha úgy jártok, mint én, hogy csak az első oldalt látjátok a freeblogotoknak, akkor nyomjatok a blogotok  alján a "régebbiek" linkre, ekkor bejön a server error-os felirat - jelöljétek ki ennek az URL-jét (nagyjából így néz ki pl. http://konyvkukac.freeblog.hu/page/2/) és ezt az URL-t keressétek le a google-be, majd ott is a tárolt változatot szedjétek elő (kis nyíl a zöld színű URL mellett). Nagyon macerás, de nagyon meg is könnyebbül az ember, hogy megszabadult végre a megbízhatatlan freeblogtól.

Hármak / Utazás Karinthy-val / Hamvas: Karnevál

A regény a bibliabeli három királyok történetét dolgozza fel, akik három különböző kultúrából érkeznek, három korosztályból, életükben három különböző kérdéssel. Három felől érkeznek a kereszténység felé, ahol a betlehemi jászol mellett választ kapnak dilemmáikra: Gáspár, Meroe néger királya a szerelem és a test (bőrszín), Menyhért, Palmüra száműzött hercege a hatalom és az államigazgatás, Boldizsár, Nippur királya pedig a művészet és a vallás kérdéseire kap világos kinyilatkoztatást. A könyv érdekessége, hogy megjelenik benne egy negyedik király is, az édességfaló Taor, aki önfeláldozásán keresztül maga is a krisztusi utat választja és eljut az édestől a sósig. Külön tetszett a regényben, hogy megszólaltatta a jászol környéki állatokat is, így megismerhettük a szamár és az ökör történetét is.
---------------------------------
Avagy a magyar betegségregény, de sallangoktól, önsajnálattól mentesen. Karinthy itt (is) olyan bravúrt képes végrehajtani, amely nem billen át sem a naturalizmus felé (ámbár az agyműtét leírása azért nem ajánlatos gyengébb idegzetűeknek), sem a szentimentalizmus felé. Talán nem véletlen, hogy az orvosi karon a legidézettebb szépirodalmi mű az Utazás, hisz leírásai, Karinthy lelkes öndiagnosztikája teljesen hiteles, ugyanakkor kétségtelenül megrázó is. Az író kíméletlenül írja le a rajta lefolyó, olykor teljesen személytelen vizsgálatokat és sehol sem olvastam olyan érzékeny, de nem nyavalygós leírásokat a beteg ember izolálódásáról, szinte eltárgyiasodásáról. Persze a regény nem nélkülözi a Karinthytól megszokott pazar humort és iróniát  sem A könyv rövid, mindenkinek kötelező!  
-----------------------------------

Hamvas Béla (1897-1968) a tradíció filozófiai rendszerének legnagyobb alakja, Magyarországon a kilencvenes évek vége óta reneszánszát éli. Művei közül a Karneválra szeretném felhívni az érdeklődők figyelmét.

Hamvas Béla Karneválja azon könyvek közé tartozik, amely bámulatosan sokféleképp olvasható, épp ezért le kell ülni mellé, olykor félre kell tenni és meditálni fölötte. Aludni rá. Bevallom, magam is második nekifutásra tudtam végigolvasni ezt a több mint 370 szereplőt felvonultató 1500 oldalas mesterművet. Elsőre már a „küszöbön” elhasaltam.

A regényt, talán az egyedüli beavatásregényként tartja számon a magyar irodalom, hét részből áll, a hét ezoterikus és a hét alkímiai lépcsőfoknak megfelelően: a küszöb, mindenki átváltozik (metamorphosis), az elmélyítés (descensio), a lélek kettéválása (separatio és multiplicatio), időutazás a kezdetekbe (reductio és fixatio), a kiégetés (calcinatio és coagulatio) és végül a megtisztulás (sublimatio).

A történeti sík tulajdonképpen Bormesterékről szól, előbb Virgilről, aki elkezdi keresni önmagát (vö. Hérakleitosz), ártatlanul börtönbe kerül és Tépelődéseit írja élete végéig. Aztán Virgil fia, Mihály lesz a "főhős" (bár valójában nincs ilyenje a regénynek vagy másképp: számtalan főhőse van), aki tönkrement házasságából más földrészekre menekül, megkettőzött önmaga bejárja a Nyugatot és a Délt, ugyanakkor a Keletet és az Északot, míg ismét egyesül önmagával. Ezután visszatérve otthonába mentora segítségével az időt járja végig, a mitikus kezdetektől a jelenig, végigbarangolja a túlvilágot és felfedezi a világ körforgás jellegét. Visszatérve ezoterikus útjáról a két világháború világégését írja le belső szemszögből és meglepő módon saját halálát is (az elbeszélő ugyanis maga Mihály). Az utolsó részben Vidal könyvtáros fogja a szálakat kibogozni (pl. Bormester Mihály és ifj. Herstal Raimund összecserélését megszületésükkor) és levonni némi konzekvenciát.

Azért mertem ilyen részletességgel összefoglalni a történetet, mert ez csupán egy töredéke, ha úgy tetszik a felszíne mindannak a mély, sokszínű, karneválszerű kavalkádnak, ami a regény szépségét és lényegét jelenti. A számtalan szereplő által képviselt filozófiák, magatartások, egzisztenciák (vagyis álarcok, lárvák, monomániák, őrületek) újra és újra megcáfolódnak, kifigurázódnak és nevetségesekké válnak. A regényt meg-megszakító elbeszélői és regényírói (a kettő különbözik!) dialógusokból is kiderül, hogy az eredeti szándék sem a történetmesélés, hanem egy sorskatalógus (képeskönyv és karakterológia). Hamvas érdeme, hogy önmagát és minket, olvasókat is inventárba vesz: nincs kivétel, mindenki benne van (a pácban).

Aki érdeklődik önmaga és mások iránt és nem állnak tőle távol a filozófia (elsősorban az egzisztencialista) és a vallás kérdései (hogyan keressem önmagam? van-e szabadság? mi a szeretet? van-e Isten? van-e visszatérés? milyen a normális ember?) és olyan könyvet kíván, amin sokat törheti a fejét, az vegye kezébe ezt a különös, rafinált és végtelenül bölcs könyvet. A regény azonban bátran ajánlható kevéssé filozófikus szemléletűeknek is páratlan humora és élvezetes stílusa miatt.

Rokenról / Szeretet és kézmosás / Babits Tímár Virgil fia

Nagy-nagy kedvvel és persze némi fanyar ízzel a számban csuktam be Háy János novellaciklusát A bogyósgyümölcskertész fiát. A könyv szépen beáll a kamaszlélekről szóló, kultikus könyvek sorába, amikért annyira rajongok, hisz úgy akarni a szabadságot, úgy köpködni az aszfaltot, úgy lázadni a fennálló felnőtt rend ellen, csak a kamaszok tudnak. Ezért imádom a Zabhegyezőt (Salinger), a Madárkát (Wharton), a Pompásan buszozunk!-ot Garaczitól, Vámos zenga zénekét vagy a tavalyi év katarzisát, Márai Zendülőkjét. Bizsergető fílingje van az ilyen agyonolvasott könyveknek, eszembe jutnak róluk a saját kamasz-vágyaim, a kitöréseim és a letöréseim. Még akkor is, ha ez a műfaj pasikategória (az lenne? azért ott van Colette Zsendülő vetése vagy Gordon Agáta Kecskerúzsa...). A női mellhez való ambivalens viszony alakulását például itt is (meg a Madárkában is) kuncogva konstatáltam. 

A bogyósgyümölcskertész különösen jó könyv, a stílusa kissé Salingert idézi a tizenévesek pongyola nyelvjárásával, a sztorik kiválóak, poén rengeteg, nyomon követhetjük, ahogy zenei babérokra pályázó hősünk felcseperedik és szépen, lassan belenyomódik a sok magyar sz*rba, ami van. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy többszöri szárnypróbálgatásának is szárnya szegik hol anyagi okok, hol érdektelenség miatt. Nem lesz Magyarországon vúdsztok. A történetek nagy része is lefelé tendál hangulatilag, mégis azt mondom, olvassátok el, mert kordokumentumnak is elsőrangú. (Én persze megint nosztalgiáztam, mint Tóth Krisztina Vonalkódjánál.)

A fül- vagy hátlap-szövegét muszáj ide nyomnom:

„Ez egy tiszta, megbízható érzés. Ebben minden benne van különben, meg mindenki. Én is például. Aki ezt elolvassa, az biztosan tovább él. Azt most nem tudom, hogy mennyivel: egy vagy két évvel vagy tízzel, csak hogy tovább.”

Csináltak belőle színházat és kisfilmet is. 

----------------------------------

Az olvasókörben többször is megemlítettük ezt a regényt, ezért is vettem a kezembe. Nehéz, komoly könyv, páratlanul szép stílussal és olyan témával, amely már Beauvoir öregségről írott monográfiájában is felkeltette az érdeklődésemet: mit jelent öregnek lenni a társadalomban? A Pilátus Vince halálával kezdődik, megrázó sorok ezek, ahogy Etelka fokozatosan magára marad és ahogy lánya, az orvos Iza, automatikusan szinte gyermekévé fogadja, elrendezi a gyászát és magával viszi Pestre. Szabó Magda hitelesen írja le az idős nő érzésvilágát, olyan tevékenységeit, amit a fiatalabb generáció pusztán időskori habókosságnak titulál, ahogy Etelka igyekszik megkapaszkodni saját, otthonos világában, de Iza, elsősorban rosszul értelmezett gyermeki szeretetből mégis brutálisan kiragadja őt kontextusából és egy zsúfolt, érthetetlen világba helyezi, ahol semmilyen lehetőséget nem ad meg arra, hogy anyja berendezze magának a világát. Etelka egyre inkább fölöslegesnek érzi magát, magába fordul és kapcsolatuk Izával tragédiával ér véget.

Iza alakját még izgalmasabbnak találtam, mint Etelkáét. Egyrészt mert rettenetesen hibátlan, de épp hibátlanságában rettenetes. Ez a hibája. Iza egy végtelenül feszes, racionális, elhivatott nő, aki igyekszik anyja kedvére tenni, de szeretete steril munka. Saját érzelmeit sem érti igazán és talán mindez gyermekkorával okolható, ahol édesapja baloldali kiállása miatt sokáig elszeparálódtak a környezetüktől. Talán ekkor határozott úgy Iza, hogy kemény lesz és irtózatos önfegyelmet parancsolt magára, még akkor is, ha emiatt szerető férje is elhagyja. Szabó Magda Pilátusként is őt jelöli meg, aki jót akar, meg is tesz érte mindent, amit lehet, mégis érzelmileg különáll, mossa kezeit („Meghaltál anyám (…), mert a Balzsamárok meg az Antal meg az értelmetlen tárgyak erősebbek voltak annál a szeretetnél, amellyel szerettelek. (…) Én ártatlan vagyok.”) Bonyolult, sokrétű regény ez, nagyon jó lenne olvasóköri beszélgetésnek! 

-------------------

Életem egyik legmegrázóbb kisregénye. A történet egy Virgil nevű szerzetestanárról szól, aki magához veszi Vágner Pistát, a volt prostituált gyermekét. Virgil igyekszik mindent átadni neki önmagából, korábbi zárkózottsága, szigorúsága feloldódik a serdülő fiú mellett, saját nézeteit is átgondolja. Kapcsoltuk ábrázolása nagyon érzékeny és hiteles (Babits tanáréveiből meríti az önéletrajzi ihletettségű történetet), de ugyanakkor a fiú apjának megjelenésével tragikussá is válik. A regény egyik keserű tanulsága számomra, hogy milyen kevéssé vagyunk képesek hatni azokra, akikről azt képzeljük, hogy hozzánk tartoznak és milyen kevés kell ahhoz, hogy elszakadjanak tőlünk. A könyv nagyon szépen megírt, tiszta stílusú, viszont erősen borúlátó, olykor komor, a katarzis garantált.  

 

Evolúciós istenérv - Teilhard de Chardin

Pierre Teilhard de Chardin (később TdCh) könyvével régóta kokettáltam már, pedig lassan négy éve porosodik a polcomon. Most a Darwin-évforduló kapcsán is aktuálissá vált egy olyan, különben besorolhatatlan könyv (tudomány? filozófia? pszichológia?), amely az evolúcióelméletet veszi górcső alá, de annak egy meglehetősen meghökkentő változatát adja.

Az emberi jelenség egy holisztikus szemléletű, intelligens, élvezetes, ugyanakkor minden hivatkozást nélkülöző tudományos-filozófiai mű, amely mindenképp figyelemreméltó az efféle szintézisek közül. TdCh sok olyan fogalmat alkotott, amelyek mind a mai napig termékenyítőleg hatnak a tudományra, különösen a modern metatudományokra, amelyek igyekeznek egyesíteni (olykor akár egyetlen nagy elméletben) a különböző diszciplínák tanulságait. A könyvben TdCh nem kevesebbre vállalkozik, mint az emberi jelenség, az ember kozmoszban elfoglalt helyének és kitüntetett szerepének bemutatására és megokolására oly módon, hogy ehhez az evolúció elméletét használja fel. Könyvében sorra veszi az anyag evolúcióját a szerves molekulákig, fehérjékig, majd az élet megjelenéséig. A legjelentősebb evolúciós lépésnek a gondolat megjelenését tartja, amely egy új, sajátos, szellemi szférával gazdagítja az addig kialakult rétegeket (litoszféra, hidroszféra, atmoszféra, sztatoszféra stb.), ez pedig a nooszféra, amely egyfajta idegrendszere a Földnek. Az emberi szellem e pszichikus-technikai rétege kitüntetett szerepet kap, mert képes átalakítani a korábbi evolúciós erőket, amelyek itt nem a Darwinnál alapvető mutáció és szelekció, hanem az elemeket összekötő, külső tangenciális energia és a komplexitás felé ható belső, tudati, radiális energia. TdCh szerint míg az ember megjelenését megelőzően a külső energia uralkodott, addig a gondolkodás segítségével az ember és csakis az ember vált képessé arra, hogy a belső energia segítségével alakítsa környezetét és saját magát. Ezáltal az ember képes arra, hogy a korábban legyezőszerűen szétterülő fejlődési vonalat végül egyetlen középpontban, az ún. Omega-pontban gyűjtse össze, amely a személyes tudatok egyfajta szuper-személyes egységtudattá való összefonódásából adódik. Ez a Középpont lesz képes majd univerzálisan gondolkodni és gyakorlatilag egy felsőbbrendű emberré válnia, azaz istenné.

A könyv persze ennél sokrétűbb, bonyolultabb, most csak igyekeztem a fő vonalat kiemelni.

Mondanom se kell, hogy TdCh elméletét egy az egyben hajmeresztőnek találom, ugyanakkor mélységesen szépnek és ötletesnek nemkülönben és ez nálam többnyire elegendő ahhoz, hogy kivívja tiszteletemet egy gondolkodó iránt. Elég nehéz volt ráhangolódnom egy olyan szövegre, amely amellett hogy tisztességesen mentegeti magát a tudományos megítélés és a spiritualisták esetleges ellenvetései alól, mégsem számol a filozófia ismeretelméleti gubancaival, például hogy hogyan képes egy evolúcióban eleve bennelevő személy önmagán felülemelkedve ítéletet alkotni egy folyamatról anélkül, hogy ne esne az antropomorfizmus hibájába. Már ha hiba. Az evolúciót képtelen vagyok fejlődésként értelmezni, TdCh például nem vesz tudomást a zsákutcákról, a kihalásokról sem, bár erre egyfajta predesztinációs (kissé vallásos) választ azért ad. Nem tudok egyetérteni a teleologikus gondolkodással, vagyis hogy a cél felől magyarázza a szükségszerűséget, azzal sem, hogy az evolúciót egyfajta racionálisan megragadható, pozitív erő viszi előre, azzal pedig végképp nem, hogy épp a keresztény vallás lesz az az eszmerendszer, ami az Omega-pont felé visz.

Mindezen kukacoskodás ellenére Az emberi jelenség tiszteletre méltó és előremutató könyv, benne fellelhetők azok a holisztikus gondolatok, amik korunk tudományában és különösen az ökológiában (Gaia-elmélet) oly nagy szerepet töltenek be. TdCh nagy hatással volt II. János Pál pápára is, talán épp az ő érvelése győzte meg arról, hogy nem istentelenség az evolúcióelméletet elfogadni. A tudat kialakulásának és szerveződésének magyarázata, miszerint a tudat ugyanúgy „szemcsés”, mint az anyag és ugyanúgy megtalálható már az anyag elemi szintű megjelenésekor is, igen meggyőző, a játék (TdCh-nél „tapogatózás”) szerepét is zseniálisan megsejtette, de legnagyobb vívmánya mégis, hogy összefogó rendszert, világmagyarázatot volt képes létrehozni, egy szintézist, gondolatai nem csak a természettudományos gondolkodásra, de a katolicizmusra is nagy hatással voltak.

Teilhard de Chardinről annyit még, hogy jezsuita szerzetes volt, kiváló tudós, paleontológus kutató, nevéhez kapcsolódik a „Pekingi embernek” nevezett lelet felfedezése. Könyvét világos fogalmazásmódja, közérthetősége és nem utolsósorban pozitív töltése miatt mindenkinek ajánlom.