Csoma Mózes: Sövény Aladár, a hazai koreanisztika úttörője

Amióta csak kezembe vettem az első Magyar-koreai szótárat a Klebelsberg Könyvtárban, és megpillantottam a címlapon Sövény Aladár nevét, azóta érdekel a személye, melyet eddig szinte mitikus homály övezett, hisz gyakorlatilag e könyv megjelenéséig semmiféle bővebb adat, tanulmány vagy ismertető nem foglalkozott a nyelvzseniként emlegetett középiskolai tanárral. Csoma Mózes most megjelent könyve azonban végre méltó helyére teszi Sövény Aladár munkásságát, ezen túlmenően pedig hallatlan izgalmakat is ígér, ugyanis nem pusztán egy biográfiát vehetünk kezünkbe, hanem a bőséges levéltári és hagyatéki anyag alapján megismerhetjük az ötvenes évek Észak-Koreájának kulturális életét, és kiemelkedő művész- és tudós személyiségeit. A könyv másik nagy erénye a csodálatos és pompázatos képanyag, soha nem látott fotókkal gazdagon illusztrált kiadvány, a fotókon jól olvashatóak például a koreai diákok hazafias versei, melyeket Sövény óráin írtak, Sövény úti jegyzetei, vagy épp a vágyva vágyott, amúgy beszerezhetetlen irodalmi művek címlapfotói. Külön köszönet a szerzőnek, hogy olyan páratlan ritkaságokból, mint Méray: A teknőc hajók c. kiadványa, a hátlapot is közzétette (a könyvecske ritkaságát jelzi, hogy kiderült, még magának Méraynak sincs példánya belőle).

A könyv Sövény Aladár életrajzát ismerteti az első fejezetben, majd a tanári pályája négy évét (1951-1954) mutatja be részletesen, amikor a Kim Ir Szen iskola tanáraként dolgozott, és munkájához megírt egy két kötetes magyar nyelvkönyvet kifejezetten koreai tanulók számára. Ekkor készült el a Magyar-koreai szótár első változata is, melyben még kézírással szerepelnek a koreai szavak, és amit magam is kézbe vehettem az ELTE Távol-keleti Intézetének Könyvtárában, hála a szerzőnek.

A következő fejezetben Sövény kulturális attaséként végzett munkáját és tapasztalatait ismerhetjük meg, ugyanis 1954 őszétől az észak-koreai nagykövetségen dolgozott. Mindennapi életükről, a különféle, sokszor igen fárasztó protokoll-eseményekről, az utazásokról és művészekkel, tudósokkal való találkozásairól a - különben meglehetősen keresetlen hangnemben - megfogalmazott, feleségéhez írott levelekből tudunk, melyekből a szerző bőségesen közöl izgalmas részleteket. Ebben a fejezetben kap helyet különben a legmeglepőbb kép is, mely az ötvenes évek közepén készült Panmindzson közelében, ahol Sövényék és a Rákosi Kórház magyar orvosai amerikai (!) katonákkal fotózkodnak.

Csong On Nyo / 정온녀

A virágzó és lendületesen fejlődő Észak-Korea mellett azonban megismerhetjük a következő fejezetből a művészek, így többek között Han Szor Ja, író (Vihar a Tedong felett) Cso Gi Cson, költő (Pektuszán), a bámulatos Csve Szüng Hi táncművész, akit a szerző a hallyu előfutáraként is említ, és személyes kedvencem, Csong On Nyo festőnő életét is. A kiemelkedő tehetségeknek sajnos szinte mindnek közös sors jutott, a nyomorgás, a megfélemlítés, az alkotás kibontakozásának ellehetetlenítése és végül az izoláció.

Sövény Aladár ugyan leginkább úgy él bennünk mint nyelvész és irodalmár, mégis egy komoly ismeretterjesztő monográfián is dolgozott, mely Korea történelmét, természetföldrajzát és kultúráját mutatta volna be – derül ki a következő, Sövény történelmi kutatásait bemutató fejezetből.

Csoma Mózes külön részt szentel a Magyar-koreai szótár megalkotásának folyamatáról, ami bizony nem volt épp minden akadálytól mentes, ezt pedig Sövény 1958-as tanulmányútjának bemutatása követi, melyből arra is fény derül, hogy Sövénynek egy 12 000-es ikerszó gyűjtése is volt (ezen ponton majdnem elbőgtem magam). Remélem, egy nap ez is hozzáférhető lesz.

A könyv utolsó fejezete a szélsőséges diktatúra kibontakozását mutatja be, melynek Sövény életére is komoly hatása lesz, aki egyre kritikusabban viszonyult a szocialista rendszerhez, melynek jelentéseiben hangot is ad. Az ötvenes évek végétől Sövény újra gimnáziumi tanár lesz, és élete végéig igyekszik irodalmi fordításokkal, lektorálásokkal gazdagítani a koreai fordításirodalmat Magyarországon.

A könyvhöz egy izgalmas melléklet is kapcsolódik képanyaggal, mely Sövény feleségéhez írott leveleiből közöl részleteket koreai kirándulásairól.

A páratlan izgalmakon, számtalan új ismereteken és pompás képanyagon kívül, amit Csoma Mózes új könyve kínál, forrásjegyzék és igen hasznos táblázat is zárja a kiadványt, a könyvben feltűnő nevek átírásaival és hangeul változataival, így könnyen le is kereshetőek a neten.

A könyv megjelenése is igen ízléses, a borítón Sövény alakja látszik egy koreai dolmen alatt, ahogy összemosolyog a koreai gyerekekkel. A könyvből, a személyes hangvételű levelekből és képekből is egy olyan személy alakja bontakozott ki, aki ízig-vérig pedagógus volt, és sugárzott róla a gyerekek iránti szeretet, és a szenvedély, mely örökre Koreához láncolta.

Köszönjük Csoma Mózesnek, hogy ezzel a hiánypótló kötettel Sövény az őt megillető helyre került a szívünkben is, és szeretném külön hálámat kifejezni, hogy a könyvből soron kívül egy példány ajándékba kaphattam.

Michel Faber: A felszín alatt

Kamaszkoromban sokszor merengtem kibámulva a busz ablakából azon, hogy vajon ha egy idegen civilizáció küldötte lepottyanna a Föld bolygón, felfedezné-e a civilizáció számunkra oly pregnáns jeleit? Mi van, ha számára a buszok, tévétornyok és betonkeverők ugyanolyan természetes képződménynek tűnnének, mint számunkra a termeszvárak, a madárfészkek vagy a pókhálók? Faber szintén igen szkeptikus a tekintetben, hogy az intelligencia olyan könnyen felfedezhető lenne bolygónkon, különösen olyan lények számára, akik inkább hasonlítanak az állatokhoz, mint emberekhez. Ahogy az ember is antropomorf módon azon állatokkal érez együtt leginkább, amely képes a saját emberi érzéseit tükrözni és van legalább egy pár szeme, úgy a távoli bolygóról jött Isserley is inkább a birkák és fókák felé húz kezdetben.

De mit is keresnek nálunk az idegen lények, akik nem átallják átműttetni magukat óriásmellű emberszerű lénnyé, csak hogy megfelelő példányokat vadászhassanak magunknak? A válasz prózai: finom a húsunk. Isserley aprólékosan kidolgozott módszerrel szedi fel férfi stopposait, akik szinte mind hatalmas műmellei bűvöletébe esnek, hogy aztán egy jóval mélyebb álomba zuhanjak, és mire magukhoz térnek, már se nyelvük, se heréjük. És innentől kezdve, még ha nagyon igyekeznek, sem nagyon lehet őket az állatoktól megkülönböztetni, ólakba kerülnek és levágásukig hizlalják őket. Isserley gondosan igyekszik kitörölni emlékezetéből az autóbeli beszélgetéseket, de azok időnként mégis ott motoszkálnak a fejében, és még jobban összezavarja, hogy bolygójuk egy szépséges gazdag arisztokratája, Amlis Vess igyekszik felnyitni a szemét, hogy ezek az állatok is emberek, megölésük pedig etikátlan cselekedet. Isserley összekuszálódik minden, és végül mindez elvezet bizonyos felismerésekhez és végül a halálhoz.

A regényt szuperszónikus gyorsasággal olvastam el, ami mostanság kifejezetten szokatlan tőlem, de Faber stílusa olyan szuggesztív és a könyv alapján készült, alapvetően más irányú film zsongító atmoszférája is annyira körbelengett, hogy ebből szabadulni nem lehetett. Kevés annyira felkavaró jelenettel találkoztam mostanság, mint az emberek feldolgozása, vagy testrészeik lassú tűzön sütögetése - rémálmaim voltak tőle.

Azon még gondolkodom, hogy van-e szexista üzenete (ti. minden férfi azt akarja), de tény, hogy az utasok monológjai azt sugallják, férfi és nő között elképesztő szakadékok tátonganak nemiségük miatt, és még a legártalmatlanabb beszélgetést sem lehet elkezdeni anélkül, hogy bele ne bonyolódnánk az előfeltevések kusza hálójába.    

Sperl: Tradition und Moderne in einem koreanischen Dorf

Összecsapás Yeongsanban

Ahogy az első angol nyelvű könyveimet, most az első német nyelvűt is a Korea-fanatizmusomnak köszönhetem, jelentem elolvastam életem első német nyelvű könyvét és megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy jobban értem, mint az angolt.

A téma az egyik nagy kedvencem: a vidéki élet Koreában, és ezúttal Yeongsan (영산) falucskába utazhattam. A disszertációként is benyújtott kutatást 1971-ben készítették, a téma elvileg a hagyományok és a modernitás együttélése a közel 12 500 fős lakosú nagyközségben, de a szerző inkább vállalkozott némi történelmi kitekintéssel a mindennapi élet egyszerű leírására, részletes kitérővel az akkoriban még nagyon is élő, hétköznapi élet részét képező hiedelmekre és sámánisztikus szertartásokra.

A könyv előbb Yeongsan földrajzi és klimatikus jellemzésével indít, ezt követik a statisztikák, a rövid történelem és az közigazgatás bemutatása. Yeongsan egy főként mezőgazdaságból élő közösség, mely 1971-ben még olyannyira zárt volt, hogy a szerző több ünnepségen és szertartáson nem is vehetett részt, csak interjúk alapján rekonstruálhatta az eseményeket, és volt olyan vezető férfi, akinek két felesége is volt akkoriban. A házak felépítése is még a hagyományos konfuciánus szemlélet szerint elkülönítette a nemeket, egyes helyiségekbe nőknek tilos volt bemenni.

A könyv egyik legérdekesebb fejezete a vidéki közösségek működéséről szóló rész, melybe a Modern Farmer sorozatban már némi betekintést nyerhettem, de 1971-ben ezek a falusi közösségek, az ún. kye-k (계/契) sokkal konzervatívabbak voltak, mint a sorozatban, bár funkciójukat tekintve nagyjából hasonló szereppel bírtak. A kye-k nem a vertikális társadalmi rétegek összefogására, hanem a horizontálisra koncentráltak, vagyis egy adott korcsoportot, egy környéken élőket vagy hasonló érdeklődésű embereket tömörített egybe, és nem egy adott társadalmi réteg tagjait. A yeongsan-i kye-k célja elsősorban az anyagi védettség megteremtése a tagok számára, és a patrióta érzelmek ápolása. A kye-k tagjai ugyanis fix pénzösszeget gyűjtöttek, és ezeket vagy közös események, utazások, piknikek, szertartások szervezésének finanszírozására, vagy a tagok kiadással járó életeseményeinek (esküvő, gyermekáldás, temetés stb.) támogatására költötték. A kye-k illegálisan működtek, a könyv szerint 1971-ben a pénzbeszedő tevékenységük miatt a bankok tiltották a működésüket, de mégis megtűrték őket. Érdekes, hogy a kye-ken kívül még számtalan „szövetség” is működött a faluban, tehát a lakosok több csoportba is tartozhattak és élénk közösségi életet éltek.

Yeongsan társadalmi rétegződése a 70-es évek elején még erőteljesen feudális jellegű, jelen vannak a yangban-on (nemesek), hyangban-ok (lecsúszott nemesek), thoban-ok (nemesi rokon), chungin-ek (értelmiségiek), suel-ek (yangban leszármazottak), sangmin-on (köznép) és a chomin-ek (kívülállók).

Ősi híd

A családok szerkezetének bemutatása is izgalmas volt, különösen azok a bekezdések, amik az amerikai születésszabályozási programról és propagandáról szóltak. Ma már meghökkentőnek tűnik, hogy a 70-es években ennyire direkt módon avatkozott bele Amerika Dél-Korea népesedésébe, de ekkor még komoly propaganda létezett a „Produktionstop” mellett, vagyis hogy a koreaiak az 1., esetleg 2. fiú megszületése után ne hozzanak új gyermeket a világra. (A lányok természetesen akkor se számítottak.) Ráadásul ez nem pusztán a fogamzásgátló tabletták vagy a gumióvszer reklámját jelentette, hanem konkrétan sterilizálást vagy műanyag spirál felhelyezését. Különben mindezt ingyen. Mondanom sem kell, a családcentrikus koreaiak nagy része ezt elfogadhatatlannak találta, de azért 6 év alatt majd 50 férfi megoperáltatta magát, a nők inkább spirált választottak, bár mindez erősen csökkenő tendenciát mutatott 1971-re.

Érdekes fejezet volt még a vallásról szóló is, Yeongsanban minden van, buddhista, református és katolikus templom, de emellett a 천도교 (Cheondokyo) nevű konfuciánus vallásnak, mitöbb a japán megszállás alatt meghonosodott shinto (덴리교 / denrikyo)-nak is volt szentélye. Ezen kívül a faluban számos szent fa is volt, amelyekre különféle indíttatásból szalagokat kötöztek, illetve sok szertartás is itt zajlott, például a meglehetősen bizarr „hal-jóslás”, melyet gyermekáldáskor végeztek. A kifogott halat a sámánasszony a fára dobja, amennyiben a hal odatapad a fa törzséhez úgy fiú születik, ha fennakad az ágakon, akkor lány, ha pedig lepottyan, akkor még várni kell. Yeongsanban 1971-ben még virágzott a sámánkultúra, több sámánasszony és sámán látta el tisztét a különféle szertartásokban, áldásosztásban, gyógyításban, horoszkóp-készítésben és jóslásokban.

A könyv legizgalmasabb lapjai mindenképpen a szokások és tradíciók leírása volt. Nemcsak elképesztő szokásokat ismerhettem meg a házassággal, a szüléssel, temetéssel kapcsolatban, de Sperl végigveszi a hold-év összes eseményét, annak minden szertartásával. Az egyik legsűrűbb hónap az 1. holdhónap, ekkor a szokásos ünnepek mellett a falu istenségének kultusza is zajlott, a sok érdekesség közül úgy tűnik mai napig is a különleges kötélhúzó verseny maradt a legvonzóbb. Az 5. holdhónap szintén eseménydús, itt talán a „fa bika-harc” a legjellegzetesebb játék, amelyben szintén két csapat méri össze erejét és ügyességét. Szinten e hónapban ünneplik a falu kultúrhéroszának, Munhojang-nak (문호장) az ünnepét, aki egy mitikus figura, különleges képességekkel és a falu felvirágoztatását kötik hagyományosan a nevéhez, többnyire tigrisen ülve ábrázolják és sok monda kering körülötte.

Munhojang

A könyv tehát számos kultuszt és szokást részletez, borzasztóan érdekesek mind, felteszem ezek nagy része ma már turista-attrakció, bár ki tudja, Yeongsan ma is eléggé elzárkózó, alig akadni rá a térképen és még honlapja sincs.

Sperl könyvét egy mikroetnográfiával zárja, Yeongsan egy körzetének, Chukjon-nak a leírásával, nagyjából a korábbi elvet követve.

A disszertációt fekete-fehér fotók melléklete zárja.

Kötélhúzás

Képek forrása: http://tour.cng.go.kr/main/

Shakespeare projekt I. - Királydrámák I.

János király

A Shakespeare-projektem első darabja, bevallom, Arany János fordítása megdolgoztatott, de mindezek mellett is ez egy jó felütése a királydrámáknak. Bevallom azt is töredelmesen, hogy kénytelen voltam rajzolgatni a darabhoz, hogy ki kivel és a miérteknek is utána kellett néznem, hiába az angol történelmi tudásom erősen hiányos. A kedvenc szereplőm Constantia lett, a folyamatosan megőrülő és egyre vérszomjasabb anya, a legbicskanyitogatóbb alak pedig a pápa követe, Pandolf.

II. Richárd

Zseniális darab, teljesen magával ragadott. 

Én kimondom: a kedvencem II. Richárd volt. Elképesztő, milyen nagy pózer különben, olykor nem veszi észre a fától az erdőt, és annak ellenére, hogy isteni felkentségére hivatkozik sokszor, nincsenek erkölcsi gátjai, ha mások vagyonát kell elkobozni gyakorlatilag az illető halálos ágya mellett. A darab alapvetően a régi rendszer elmúlásáról és a friss, praktikus és józan új megjelenéséről szól, és mindannyian tudjuk, hogy ennek így kell lennie, mégsem tudtam IV. Henriket a szívembe zárni, noha a dráma elején még igen szimpatikus fiatalember volt. 

II. Richárd valóban egy öntelt figura a történet elején, rengeteg kifinomult érzelmet ápol, de nemcsak önmaga iránt, nagyon könnyen ellágyul, és a feleségétől való elválása szerintem tényleg szívszorító. A legdrámaibb jelenet azonban számomra a 4. felvonásban, amikor II. Richárdnak fel kell ajánlania a koronát, itt gyakorlatilag megbomlik, hisz az egész élete a „királyság” egyfajta szakrális szerepében tündökölt, és onnan zuhan alá egyenesen a börtönbe. Ebben a jelentben Richárd egy tükröt kér, aminek min. két jelentése van, egyrészt egy kétségbeesett próbálkozás önnön arcának visszaszerzésére, az önmeghatározásra, ugyanakkor jelenheti azt is, hogy mindeddig álomvilágban élt, tükörországban és ezt szeretné visszakapni. De a tükör hazug, nem az az arc jelenik meg benne, amire ő vágyik, „az arc is törékeny, mint a dicsőség” – földhöz is vágja a tükröt. Richárd ezek után egy összetört ember, aki rabságában ugyan belátásra jut ("De országom s korom összhangzatában / A tört ütemre nem figyelt fülem."), de mindez nem akadályozza meg abban, hogy meggyilkolása előtt két embert le ne kaszaboljon egy bárddal. 

Nagyon sokrétű, gazdag szimbolikájú darab.

IV. Henrik I.

Nem különösebben felkavaró darab, erénye egyértelműen az üde színfolt Falstaff, a vastaghúsú, világi élvezetekben elmerülő, minden metafizikát nagy ívben elkerülő, sziporkázó figura, aki Henrik herceg mentora, bár az már a történet elején kiderül, hogy a herceg messze nincs már a hatása alatt, hisz már az első felvonás második színében tudjuk a slusszpoént, amikor így szól: „A léhaságom így társul az észhez / S a komolyságom majd meglepetés lesz.”. A dráma tehát a herceg pálfordulásáról szól, feladja züllött életét és beáll a seregbe, hogy apja királyságáért harcoljon. Annyira ez most nem volt érdekes, kíváncsian várom a második részt.

IV. Henrik II.

Hát nem, a IV. Henrik csak nem lesz a kedvencem. Ha eltekintünk attól, hogy a színen alig-alig jelenik meg a címszereplő, valahogy az egész darab (mindkét rész) épp csak megüti az érdekesség szintjét. Kétségtelenül Falstaff közjátékai a legkellemesebb részek, kedvencem az elképesztően sikamlós párbeszéd Sürge asszonnyal, s noha a potrohos, pocakos, csaló és henye Falstaffról meg lehetne mintázni a kártékonyság szobrát, mégsem lehet utálni ezt a figurát. Annál jobban IV. Henrik fiát, aki végigtivornyázza vele az első részt, majd a másodikban durván eltaszítja magától, és elég képmutató módon moralizálgatva oktatja ki a helyes viselkedésről, az epilógusból kiérthető, hogy Falstaff meg is hal „izzadásban”. 

A történet is meghökkentő, a IV. Henriket trónra segítők elégedetlenek a hálával, és követelésekkel állnak elő, amit különben az uralkodó nem is tart jogtalannak. A sereg élére áll az érsek is, így vallásos köntösben tör ki az ellenállás, azonban IV. Henrik miközben azt ígéri, hogy teljesíti a kéréseket, szépen kivégzi őket. Pont.

V. Henrik

A IV. Henrik dráma erényessé vált hercege értelemszerűen az V. Henrik főhőse, gyakorlatilag katonakirályként ábrázolják. Alig telepedik le a trónra, máris hódító hadjáratba kezd a franciák ellen, természetesen a darabban jogos követelésről van szó, ezért az égi segítség és az igazság is az angolok mellett áll. A darab hosszú, több helyen unalmas, komoly ugrásokkal, amit különben nagyon elegánsan old meg a szerző, ezeket az átkötő kórus-betéteket nagyon élveztem. V. Henrik továbbra sem a szívem csücske, különösen amikor azt fejtegeti, hogy a háborúkban meghaltakért a királyt semmiféle felelősség nem terheli, és elég rossz párhuzamokat hoz példa gyanánt. De természetesen ő egy eszményi király, a háborús bűnöket szigorúan bünteti, álruhában beépül a katonái közé és tereferél velük, vagy épp elgyengül a francia hercegnő bájos tört angolságán. Apropó, a franciák. Természetesen ők udvariatlan, alattomos és pökhendi népek, akik hiába vannak túlerőben, nem tudják elsöpörni a derék angolok maroknyi seregét. 

A darabból egyértelműen kedvenceim a sajátos beszédstílusú tisztek voltak, kárpótoltak a korábbi darabok korhely figuráiért, akiknek természetesen az új világban pusztulniuk kell.

Inside Korea. Discovering the People and Culture

Ezt a könyvet nagyon kedves barátnőmtől, Orsitól kaptam kölcsön, aki elképesztően kalandos úton nyerte meg egyenesen Koreából, konkrétan az Arirang rádió műsorán keresztül hajnalok hajnalán. És nem is járhatott volna jobban, mert soha nem olvastam még ennyire jól összeállított, izgalmas és pontos összefoglaló munkát Dél-Koreáról, ráadásul a kiadvány a nyelvtanulókra is gondolt, ugyanis bilingvis, angol-koreai nyelvű.

Az egész kötet nagyon praktikus és könnyen áttekinthető felépítésű, kevés képet tartalmaz, az is inkább magyarázó jellegű, mint illusztratív. A könyv Dél-Korea szimbólumait mutatja be az első oldalakon, a legfontosabb földrajzi és népesedési adatokat, politikai és gazdasági adatokkal kiegészítve. Ezt követően összefoglaló és tájékoztató jellegű fejezetek következnek, melyeket külön-külön elismert egyetemi professzorok írtak, emiatt különben az egyes részek stílusa kicsit eltérő, legalábbis koreaiul. Bevallom töredelmesen Korea-fanság ide vagy oda, nem minden fejezetet olvastam végig, így épp csak átfutottam a politikáról, gazdaságról és iparról szóló fejezeteket, a legizgalmasabb egyértelműen a kultúráról, vallásról és a társadalomról szóló részek voltak, de érdekes volt megismerkedni a földrajzzal is. Bizony sok olyan dolgot megtudtam, amiről még nem volt tudomásom, különösen a vallási élettel kapcsolatosan.

A kötet számomra legizgalmasabb tanulmánya a keleti és nyugati kultúra összevetéséről szóló fejezet volt, amely Dél-Koreát és Amerikát igyekezett összehasonlítani. Annak ellenére, hogy azt hiszem, a szerző többször engedett a dichotómikus gondolkodás kényelmének, mégis általánosságban nagyon jó meglátásai voltak, és igen plasztikus képei a különbségek ábrázolására. Ilyen például a „ragacsos rizs” és „pergő rizs” képe, keleten a ragacsos, összeálló rizs az uniformizálás egyfajta jelképének tekinthető, míg a nyugaton fogyasztott széthulló, pergő rizs az individualizációt szimbolizálja. Érdekes volt arról is olvasni, milyen fogalmazási gondokkal küszködnek az Amerikában tanuló koreai diákok, akik kénytelenek az amerikai induktív gondolkodásnak megfelelően felépíteni az esszéiket, míg a tanulmány szerint az ázsiai gondolkodás jellemzően deduktív. A kötetben egy táblázat is szerepel ezeknek az ellentét-pároknak, itt megtekinthető, a cikket 김기훈 professzor írta, aki könyvünk ezen fejezetét is. Nagyon érdekes és nyilván sok ponton vitatható, de alapjaiban nagyon is találó.

http://monthly.chosun.com/client/news/viw_contentA.asp?nNewsNumb=201111100062  (koreai nyelvű)

Az Koreát bemutató fejezeteket bibliográfia követi, majd (statisztikai) adatokat tartalmazó táblázatokkal zár, de elolvashatóak az öt éves gazdasági tervek is. A könyv egyik legklasszabb része a végén képekkel illusztrált kulturális tudnivalók gyűjteménye, így az ünnepnapok, fontosabb koreai szokások, az UNESCO világörökség listája és rövid ismertetése, kronológiai táblázatok és egy szívmelengető koreai-angol tárgy- és névmutató, amely komoly alapokat adhat a kulturális szakszókincs után áhítozó egyszeri nyelvtanulóknak. 

Csoma Mózes: 1989 - Diszkózene a Kvangbok sugárúton

Idén minden valamirevaló Korea-fan karácsonyfája alá Csoma Mózes könyve fog kerülni, idejében elcsípve a 25. évfordulóját a dél-koreai – magyar diplomáciai kapcsolatfelvételnek egy hihetetlenül izgalmas és gazdag könyvet írt az 1989-es évről.

Ez az év vízválasztó mind a magyar történelemben, mind a két Koreával való kapcsolatainkat illetően. 1989-ben elsőként a közép-kelet európai szocialista blokkból Magyarország vette fel a kapcsolatot Dél-Koreával, és ez az aktus megpecsételte korábbi jó viszonyunkat a kommunista Észak-Koreával. A könyv bemutatja részletesen azt a folyamatot, amely párhuzamosan a magyarországi politikai változásokkal az észak-koreai kapcsolatok ellehetetlenedéséhez és megszakadásához vezetett, emellett az egész jelenséget világtörténelmi viszonylatba is helyezi, rámutatva azokra a motivációkra, melyek a KNDK-t irányíthatták és azokra a hatásokra, melyek a meglehetősen durva reakciókat befolyásolhatták. Ez az egész folyamat nemcsak azért volt különösen látványos, mert Magyarország 1956 után ezzel újfent bebizonyította a kommunista Észak-Koreának, hogy ideológiailag megbízhatatlan, hanem azért is, mert a KNDK 1989-ben rendezte meg a XIII. Világifjúsági Találkozót, melynek célja a szocialista országokat érintő kérdések megtárgyalása mellett leplezetlenül a ’88-as szöuli olimpia dicsőségének túlszárnyalása volt. Az akkor már feketelistás magyar küldöttség tapasztalatairól és (különben nemcsak) őket ért hátrányos diszkriminációiról olvashatunk egészen hajmeresztő történeteket. A könyv utolsó fejezete a VIT utáni viszony teljes szétzilálódásáról, majd felszámolásáról szól, ezzel párhuzamosan a dél-koreai kapcsolatok kibontakozásáról.

A könyv tehát hihetetlenül izgalmas, ahogy a cím ígéri, tényleg olvashatunk arról, hogy 1989-ben milyen popzene csendült fel Észak-Korea híres sugárútján (lelövöm a poént: Madonna és Michael Jackson, de a könyvben az is benne van, pontosan melyik daluk), vagy megismerhetjük az „Egyesítés Virágá”-nak, egy dél-koreai diáklánynak a történetét, aki a VIT idejére - felvállalva a körülményes és hosszú utazást - kiszökött, és Észak-Koreában hatalmas népszerűségnek örvendett. (Egy koreai műsor a hölgyről: https://www.youtube.com/watch?v=2biLWlwPwtM). A szerző különben személyesen is találkozott az azóta politikai pályára lépett asszonnyal. A kiadványban nagyon jó fotók, képeslapok és dokumentumrészletek vannak, sok hivatalos levél és cikkrészlet is lefordításra került, így például olvasható a Hanmindzson (Dél-Koreai Nemzeti Demokratikus Front) nevű fantomszervezet orosz nyelvű közleményének teljes fordítása Osváth Gábor tolmácsolásában, mely iratban elképesztő stílusban ítélik el a magyar – dél-koreai kapcsolatfelvételt. Egészen döbbenetes!

A könyv stílusa most is nagyon pazar, olvasmányos és izgalmas volt, a hivatalos adatok és forrásmunkák idézése mellett a szerző olyan hírekkel is szolgál, melyeket vallomásokból, személyes találkozásokból szerzett, ezzel a könyv több helyen is személyesebb hangvételű. A könyvet angol nyelvű összefoglaló, kimerítő forrásjegyzék zárja, az előzékből pedig az is kiderül, hogy a könyv bővített kiadása koreaiul is meg fog jelenni a Jipmoondang-nál.

Krasznahorkai László: Megy a világ

Krasznahorkai nagyon ért a könyvcímekhez, és aki ismeri az író álláspontját úgy általában a világra és a menésre vonatkozóan, az nem fog meglepődni, hogy a novellák üzenete szerint a világ inkább körbe-körbe, esetre visszafelé megy, urambocsá sehová, vagy a tökéletes pusztulás felé, az esetleges előremenetel pedig pusztán káprázat vagy félreértés. (Na jó, van egy elbeszélése, amely szerint a világ előre megy, de ez a gonoszról szól, vagy legalábbis valaminek az elszabadulásáról, jobban mondva a világra szabadulásáról, ami a 9/11-gyel vette kezdetét.) Hogy egyes vélemények szerint ezt már hallottuk Krasznahorkaitól, és hogy már nem érdekes, mitöbb fárasztó, talán némiképp érthető kritika. Mert tényleg tikkasztó. Akár beszél, akár elbeszél (ő), túl nagy sztori nincsen, csak a szépséges mondatokba fogalmazott szomorúság, hogy valami idelenn végleg elromlott, és hogy nincs kiút. Ó, és megint van egy döglött bálnánk is.

Az elbeszélésekben többnyire valaki szorongások közepette elindul, eltéved, rátalál esetleg valamire, amiből levonja a következtetéseket például arról, hogy hiába vágott neki, vagy hogy teljesen mindegy, hogy megy-e vagy sem, mert a világ amúgy is megy. És semminek nincs értelme, akár egy márványbányából zarándokoljunk el egy különös elhagyott templomhoz, akár Varanasiból próbáljunk megszökni, vagy akár Sanghajban gabalyodjunk bele a kilenc sárkány útsztráda kereszteződéseibe, végül valami mindig ráébreszti hőseinket, hogy a valóság érthetetlen, feldolgozhatatlan, az egészben a rész, a részben pedig az egész úgy oldódik fel, hogy ebben a folyamatban az egyén, és mindaz, amit az univerzumban elfoglalt helyéről hisz, tökéletesen jelentéktelen. Talán vigaszt Gagarintól kaphatunk, aki megpillantotta a Paradicsomot a Földben.

A kedvenceim különben A Théseus-általános (száz éve vadásztam erre!), az Egyszer a 381-esen és Az a Gagarin voltak, de az Akadályelmélet is szívmelengető volt a schopenhaueri gondolatokkal.

Összességében egyszerre volt lehangoló és borzongatóan szép ez a könyv, sokáig olvastam, talán Krasznahorkai könyvei közül ez tartott eddig a legtovább. Most is lenyűgözött a nyelvi megformálás, a páratlan stílus, a hömpölygő mondatok, és a bölcselet egyenesen magával ragadott. (Egyszerűen zseniális, ahogy az Akhilleusz-teknős paradoxonnak etikai mélységet ad A Théseus-általánosban!)

Ó, igen, a könyvtárosokra vonatkozó tagmondatok, szemenszedett hazugságok!