Park Jun (Pak Dzsun / 박준) prózakötete
2017 egyik legnagyobb sikerű irodalmi megjelenése volt Koreában, már
szokatlanul hosszú és talányos címével (Semmin sem segít a sírás, de…) is
felkelti a figyelmet, de a borítón látható, arcnélküli páros is mélyen elgondolkodtatja
azt, aki a szép kivitelezésű könyvet a kezébe veszi. A kötet vonzerejét
személyességének, költői stílusának és fiatalos őszinteségének köszönheti, igazi
élmény volt olvasni, több darab is mélyen megérintett és bizony, hiába nem
segít semmin a sírás, néhány esszé fölött mégiscsak el kellett morzsolni
egy-két könnycseppet.
Én magam a kötetre az 이번생은 처음이라 (Because
This is My First Life) c. sorozatban figyeltem fel, melyben többek közt az
azóta elhíresült idézet is felhangzik:
„A szavak az ember
szájában jönnek világra és a másik ember fülében halnak el. De egyes szavak nem
pusztulnak el, hanem az ember szívében életben maradnak.” (어떤 말은 죽지 않는다)
Annyira vonzónak találtam a sorokat, hogy beszereztem a
könyvet, ami ugyan prózának (산문) aposztrofálja önmagát, de
minden ízében magán viseli a költőiség jegyeit, olyannyira hogy a kötet közel
10%-át konkrétan költemények teszik ki, és a prózai alkotások java része is
inkább a szabadvers irányába tendál. Nem csoda, ugyanis Park Jun költő, és ez a
fajta érzékeny, plasztikus, költői képekben való gondolkodás teljesen áthatja
ezeket a szövegeket, érezhető, hogy nem egy kívülálló pozíciójából meséli el,
figyeli meg és írja le az élményeit, hanem belülről átélve, naplószerűen,
elképesztően szépen megformált mondatokkal, legtöbbször az oly sokszor
mesterkéltnek hangzó szentenciák nélkül.
Ahogy a cím maga is befejezetlen (az egyik esszében olvasható
a befejezés, de nem lövöm le a poént), úgy a kötet írásaira is jellemző a
kihagyás, az ellipszis és a(z el)hallgatás, ami sokszor annyira átütő, hogy az
olvasó maga is megneszül. Különösen jellemző ez a stilisztikai megoldás a 그해 versciklusra. A 그해 önmagában is olyan
évre utal, melyről a beszélő mesélni akar és a múlt eseményeihez, megélt
élményhez kapcsolódik, és valóban ezek a versek valamiképp kopjafái egy-egy
város, falu valamely megélt történésének, melynek az olvasó nem része ugyan,
nem feltétlenül érti az utalásokat, mégis nem képes kivonni magát a hatásuk
alól.
Kjongdzsu, anno (그해 경주)
Egy hatalmas sír előtt
Kinyitottad markomat
Hogy ujjaddal néhány írásjegyet belevéss.
Újra becsuktam tenyerem.
Nem tudtam, mit írtál
De egy idő után bólintottam rá.
Az írások különben lassú sodrásúak, de a legkevésbé sem
unalmasak, és olyan szépek, hogy egyes darabokat, amiket a buszon olvastam el,
később intimebb környezetben hangosan is elolvastam, mert annyira káprázatosak
és nemcsak a szemhez szólnak, de a fülhöz is, különösen igaz ez a hanghatásokat
sorjázó Hangok (소리들) c. darabra.
És hogy miről szólnak ezek az írások? Meglehetősen személyes
tapasztalatokról, helyekről, helyszínekről, melyeket a múlt emlékei
megtöltenek, gyerekkorról, a költővé válásról, ételekről, magányról,
évszakokról, sírásról, hangokról, utazásokról és a kötet végének főszereplője
kétségtelenül az apa lesz.
Vitán felül a Park Jun első prózakötete körüli ováció nem
túlzás, értékes, szép és szuggesztív, mindenképp olyan alkotás, amihez jó lesz
időről időre visszatérni.
A költővel készült interjút érdemes megnézni, nagyon sok izgalmas
kulisszatitkot elárul (koreai felirattal is megtekinthető):
