2016. november 22., kedd

Tolsztoj Naplók



Nagy kedvenc íróm, Tolsztoj naplóit részben azért olvastam el, mert úgy hittem, valami mélységesen bensőségeset és intimet tudhatok majd meg róla, de eltekintve az ifjúkori bejegyzéseitől, nagyon hamar egyfajta másokat okító, olykor már-már didaktikus hangon íródott jegyzeteket kaptam. Tolsztoj maga is többször utal arra, hogy reméli, majd naplóit más is olvasni fogja,  (sőt, felesége rendszeresen olvasta is), ugyanakkor kétségtelen, hogy nagyon sok őszinte tépelődés, morcos napok leírásai, sok-sok testi nyavalya is helyet kap a naplókban, és természetesen a feleségével való enyhén szólva is ambivalens kapcsolata.
A naplókat olvasva előbb egy világfi arca bukkan elő, aki küzd ugyan bűnös szokásaival és szigorúan, pontokba szedett szabályok mentén próbál élni, de végül mindig és újra elbukik, adósságokat halmoz fel, és nem tud ellenállni játékszenvedélyének. A lánykérés csak egy buta epizódnak tűnik és nagyon heves szerelem bontakozik ki Szofja és Tolsztoj közt, ám később, ahogy az író saját filozófiájára talál, melyben Szofja nem követi, elhidegülnek egymástól, majd nagyon heves jelenetekre is sor kerül. Ezek egyikét Tolsztoj maga rögzíti is, amikor a hitvesi ágyban sikerül alvás helyett jól összevitatkozniuk, már ha vitának nevezhető, hogy Szofja egy kérdésére Tolsztoj erkölcsbölcseleti fejtegetéssel válaszol. Annak ellenére, hogy mélységesen megértettem Tolsztoj izolálódását saját környezetében, mégis világossá vált, mennyire irritáló alak is lehetett más szempontból. Nagyon sajnáltam, hogy az utolsó naplói és a titkos naplója is, teli van a feleségével való folyamatos ellentét feletti bánkódással, szorongással és fájdalommal, attól tartok többre ment volna, ha azt a bizonyos univerzális szeretetet megpróbálja közvetlen környezetében működésbe hozni. De tudjuk, hogy olykor épp ez a legnehezebb.
A naplókból az is kiderült számomra, hogy nem hirtelen indíttatásból indult el ama végzetes estén otthonról egy újabb családi perpatvart követően, hanem évek óta készült arra, hogy azt a meghasonlott állapotot, ti. hogy arisztokrataként a vagyon szétosztását hirdette, valamiképpen felszámolja. Tolsztoj másik nagy keresztje önnön hiúsága volt, bár kezdettől fogva harcolt ellene, azért sokszor érezhető, hogy enged a hiúság kísértésének, miközben a hízelgést megveti.
Összességében egy nagyon élvezetes, komoly írás, sok-sok mélyrepüléssel, de vidám pillanattal is (pl. amikor Tolsztoj biciklizni tanult), és aki kíváncsi Tolsztoj filozófiájára, az is megtalálja számítását, lévén nagyon sok az esszészerű jegyzet a naplókban.     

2016. november 15., kedd

Pénzes István: Barangolás Hajnalországban

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaságról talán ez lehetett az első népszerűsítő útikönyv, amit az ötvenes években írtak, és nagy valószínűséggel az ifjakat célozták meg mint olvasóközönséget.

Pénzes István 1958-ban kapott lehetőséget arra, hogy megtekintse testvérországunkat a szocializmusban, a baráti Észak-Koreát. Pénzes egy földrajz szakos hallgató lehetett (esetleg ifjú föcitanár), útja során mégis nagyobb teret kapott Észak-Korea ipari létesítményeinek megtekintése, mint a hegymászás vagy a vágyva-vágyott Sárga-tenger partja. Így van ez, Kim Ir Szen országa ugyanis az évtizedes brutális japán megszállást és az álnok dél-koreai/amerikai hátbatámadást követően (ez az ő verziójuk), minden energiát arra fordít, hogy újra felvirágoztassa az államot. Pénzes mindenütt a koreai nép szorgalmát, áldozatkészségét látja (különben azok is!), a lakosok egyöntetűen éljenzik Kim Ir Szent és nagyszerű körülmények közt élnek. Mit mondjak, elfacsarodott szívvel olvastam ezt a könyvet, ha igaz is, hogy az ötvenes években még optimisták voltak az emberek, ma már, százezres éhínség és őrületes hadászati beruházások mellett, amelyektől élni nem tud az ország, pokoli helynek képzeljük Észak-Koreát. Na, de vissza a könyvhöz. Pénzes olykor egészen kisiskolás stílusban (nem véletlen a Móra Kiadó) meséli el kalandjait Budapesttől, Moszkván és Antungon át Phenjanig (koreaiul: 평양 pjongjan). Phenjan a Koreai-félsziget legrégebben lakott települése, az egyik legnépesebb város, amely az ötvenes években már modernizációnak indult, a hagyományos épületek mellett feltűntek az emeletesházak, színházak, múzeumok és a szállodák is.  A várost a Tedong folyó választja ketté, ami nagyon hangulatossá teszi. A koreaiak nagyon büszkék hagyományaikra és kultúrájukra, az ötvenes években még a hagyományos öltözékekben flangáltak az utcán (v.ö. A palota ékköve), és állítólag rengeteget olvastak. Korea könyv- és nyomdakultúrája egészen csodálatos, hiszen egy évszázaddal korábban találták fel a nyomdagépet, mint Gutenberg és nagyon sok ősnyomtatvány maradt fenn a korábbi századokból is. Pénzes leírása szerint az észak-koreaiak még gyaloglás közben is olvasnak. Hosszú lenne pontról pontra végigkísérni az útleírást, egyszóval Észak-Korea természeti szépsége lélegzetelállítóan szép, különösen a Gyémánt-hegyre lennék kíváncsi és a Hét tündér tóra. Néhány érdekesség következzen: 

1. Észak-Koreában nem sztahanovizmusról beszélnek, hanem az ún. csolima-elvről. A csolima egy mitikus lény, egy szárnyas ló, amely szélsebesen vágtat és ebben az ütemben ildomos minden koreainak dolgoznia a szocializmus fejlődése érdekében.
2. A koreai házak padlófűtésesek és a hagyományos építkezés kettős udvarrendszerű (egy külső és egy belső), ráadásul külön bejárat van a nőknek és a férfiaknak, az ismerősöknek és az ismeretleneknek, sőt egy az udvarlóknak is jár.
3. Szerelmi kapcsolatokat általában a nő kezdeményez.
4. Az észak-koreai egyetemek önellátóak (legalábbis ekkor), vagyis a hallgatóknak napi 6 óra előadás kötelező és emellett két óra fizikai munka (állattenyésztésben vagy növénytermesztésben), a többi idő marad a tanulásra. Az egyetemistáknak különben a diploma mellett egy kétkezi szakma elsajátítása is kötelező. (Nem tudom, ma így van-e, de annyit olvastam idei tudósításból, hogy az értelmiségieknek egy nap fizikai munkát kell végezniük, például az autópályát tisztogatniuk.)
5. A koreai rágógumi nem más, mint a szárított tintahal, Pénzes szerint ehetetlenül rossz, a koreaiak szerint viszont gyógyhatású.
6. A koreaiak leghíresebb nemzeti étele, mellesleg a nemtommilyen felmérés szerint az ötödik legegészségesebb étel, a kimcsi, ami kínai kelből, paprikából, chiliből, fehér retekből és egyebekből készül, erjesztett, savanyú étel, inkább saláta, mint főétel és több mint 150 fajtája van. 
7. Sarivon (Szarivön) városában van az a bizonyos híres magyar kórház, amelyben magyar felszereléssel és magyar gyógyszerekkel gyógyították a sebesült észak-koreaiakat, mellesleg a város Székesfehérvár testvérvárosa.
8. Reumára a legjobb gyógyszer a vipera-pálinka, melyet úgy készítenek, hogy az üvegbe becsalogatják a delikvenst, aztán feltöltik pálesszal (többnyire ginzeng-pálinka), abba szépen belefullad a kígyó, közben beleereszti a mérgét, így hagyják pár évig, aztán felhasználható.
9. És talán a legmeghökkentőbb adalék, hogy az ötvenes években Pénzes szerint Észak-Korea dúskált a villamos energiában, állítása szerint mindenütt, minden házban villany világít és nincs villanyóra, hanem az elhasznált égők után fizetnek. Bár meggyőződésem, hogy a könyv tele van hazugsággal (és nagy részéről nem is Pénzes tehet), mégis itt éreztem leginkább, hogy kilóg a lóláb. Ehhez csak az alábbi képet tudom csatolni Korea éjszakai kivilágításáról.

Összességében egy érdekes könyv a Barangolás Hajnalországban, azt hiszem nem csak Korea, hanem Magyarország pillanatfelvétele is ez, nagyon sokat megtudhatunk Észak-Koreáról, a leírások élménydúsak, sokszor zavaróan patetikusak, de sem ez, sem a sok szörnyűség nem képes elhomályosítani Észak-Korea szépségét és vonzását.

Csoma Mózes: Korea és Magyarország 1956-ban

Karácsonyra megint lesz mit a fa alá rakniuk Korea híveinek és mindazoknak, akiket a koreai kultúra egészen meglepő magyar kapcsolatai izgatnak. Csoma Mózes legújabb, az 1956-os forradalom 60. évfordulójára megjelent kötete nem másra vállalkozik, mint hogy bemutassa az 56-os esztendő eseményeit, állapotát és közhangulatát az ekkor már kettéosztott Koreában, támaszkodva alapos és bőséges levéltári kutatásokra és média-archívumokra. Az eredmény: egy hallatlanul érdekfeszítő, lebilincselő kötet, melyet bizony helyenként elérzékenyülve olvastam.
A Koreai-háborút követő fegyverszünet után sokan hiszik, hogy Észak-Koreában a nyomorgás évei köszöntöttek be, míg Dél-Koreában virágzásnak indult a gazdaság és kialakult egy demokratikus kormányzás, ám valójában a helyzet sokkal borúsabb volt. Dél-Koreában 1948-tól Li Szin Man meglehetősen kétes eszközökkel nyerte sorra az elnökválasztásokat, és talán nem túlzunk, ha az erősen antikommunista beállítódású elnököt diktátornak nevezzük, ahogy ez később, szobrának ledöntésekor, a híradóban is elhangzott. A könyv részletesen foglalkozik az ellentmondásos politikus intézkedéseivel, az ellene és kiépített rendszere ellen irányuló diáklázadások bemutatásával, és hogy hogyan használta fel propaganda célokra az 56-os forradalom hírét, eseményeit. (Számomra izgalmas, bár nem ismeretlen momentum volt, hogy felesége az osztrák származású Francesca Donner volt, akit a német wikipédia szerint „ausztrál nőnek” neveztek, mivel az átlag koreai számára nem volt világos különbség a hasonló nevű távoli országok között.)
Mivel a szerző korábbi köteteiből (pl. a SövényAladárról vagy a koreai diákok 50-es évekbeli magyarországi életéről szóló könyvből) elég sokat megtudhattunk már az 56-os forradalom hatásáról Észak-Koreára, ezért a könyv túlnyomórészt Dél-Koreával foglalkozik, de még így is számtalan új adalékkal szolgál a kötet az Észak-Koreára gyakorolt hatással kapcsolatban. Többek közt beszámol arról, miként csapódott le mindez a Koreai Magyar Kórház orvosai körében, így arra is fény derül, hogy volt magyar áldozata a KNDK orvosi praxisának…
1956 híre Dél-Koreában elképesztően nagy hatást váltott ki, a romantikusan  „tánc és ének országa”-ként megjelenő Magyarország iránt hallatlan szenvedéllyel érdeklődtek a koreaiak, az akkori médiában szinte patetikus hangnemben nyilatkoztak a forradalom híréről. Hihetetlen, de a szöuli Yonsei Egyetem diákjai megalakították a Magyar Szabadságot Védő Önkéntes Diákkatonák alakulatát azzal az eltökélt céllal, hogy segítsék tettleg is a magyarokat. A Li Man Sob által vezetett csapat, mely természetesen nem indult végül el a távoli Magyarország felé, egyik tagjával, Ju Dzse Gon úrral maga Csoma Mózes készített mélyinterjút, melynek tartalma a könyvben olvasható.
Mint a koreai irodalom nagy híve szívdobogva olvastam az 56-os forradalom utóhatásaként Dél-Koreában kiadott „Magyarország szomorú dala” c. verseskötetről. A könyv nem csupán a kötet bemutatását tartalmazza, de a koreai költők verseinek tartalmi leírását a főbb költői képekkel.
Megrendítő volt olvasni Derecskey Károly, aki 56-os emigránsként már járt Szöulban, koreaiakhoz intézett beszédét a magyarok sorsáról, amely hallatlan ovációt keltett az akkori közönségben. (Derecskey beszámolóját különben mindenképp érdemes elolvasni, döbbenetes.)
Ezek után az elégedetlenség pregnáns jeleit felmutató dél-koreai társadalomban nyilvánvaló volt, hogy változás következik be, Li Szin Man szerencsére maga is belátásra jutott, és végül lemondott, utat nyitva ezzel a demokratizálódás felé.

Ajánlom minden érdeklődő figyelmébe ezt az olvasmányosan megírt, lebilincselő könyvet, mely méltó emléket állít az 1956-os forradalomnak.

Koreai nyelvkönyvek 2016

Kim Joo Yeon – Moon Sun Mi – Yoo Jae Seon – Lee Ji Wook – Choi You Ha: TOPIK Essential Grammar 150 Intermediate
Nagyon klassz könyv, kifejezetten jó arra, ha a középfokú koreai nyelvtant viszonylag gyorsan át akarjuk futni. Tanulni, talán nem ebből a legjobb, mivel alig van benne gyakorló feladat és csak példamondatok szerepelnek benne, tehát dialógus például nincs a könyvben vagy csak nyúlfarknyi. Aki a TOPIK középfokra készül, ne hagyja ki, igen hasznos kiadvány, nekem élvezet volt ebből tanulni, jó sok példamondatot kijegyzeteltem. 
Számomra a könyv legvonzóbb erényei a következők: 

1. Egy-egy nyelvtani pontot röviden, tömören, érthetően magyaráz meg, áttekinthető táblázattal és a legfontosabb használati megkötésekkel. 

2. Más összefüggésbe helyezi a nyelvtani pontokat, mint az eddigi könyveim, így nagyon sok eddig érthetetlen grammatikai jelenség (-야말로, -다니) világosodott meg számomra. 

3. Bekerülnek ugyan alapfokú pontok is, de felsőfokú grammatikával is találkozhatunk a könyv lapjain, ami azért is tetszett, mert jó érzékkel választották ki azokat a pontokat, amiket ténylegesen is használnak a koreai beszédben. 

4. Az egyes fejezetek végén nagyon jó feladatsor van. 

5. Minden nyelvtani pontnál jelölik a TOPIK feladatsorban való feltűnés gyakoriságát, ami ugyan nem feltétlenül esik egybe a koreai beszédben való feltűnési gyakorisággal, de mégis jó tudni. 

6. Tiszteleti szintek szempontjából változatos és szeretnivaló példamondatok. 
Ami kevésbé nyerte el tetszésemet: 
1. Az egyes nyelvtani pontok végén teljesen felesleges volt az az 1 (sic!) szem feladat, melyre a helyes válasz természetesen az épp tanulandó nyelvtani szerkezet volt. Mindig. 
2. Nem minden nyelvtani megkötést árul el (de ki tart fejben háromnál többet…).


김선정- 강진숙 - 윤애숙 - 임현정: 살아있는 ​한국어 




Mindig is vágytam egy frazémás könyvre, amely a többnyire négy szótagú velős mondásokat, szólásokat vagy frazémákat élvezetesen tárgyalja és nem pusztán lexikon jelleggel mutatja be azokat. Az „Élő koreai nyelv”, ahogy ezt a címe is már sugallja, nem többre vállalkozik, mint ötven gyakran használatos frazéma megismertetésére és életre keltésével. A könyv szerintem ezt a célját messzemenően eléri, sőt az egyszeri koreai nyelvtanuló nagy valószínűséggel rabja marad ezeknek a történeteknek, melyek egy-egy ilyen mondás mögött lapulnak, és meg merem kockáztatni, hogy a hanjákkal is sokkal barátságosabb viszonyt fog ápolni. 
A leckék felépítése a következő: a tárgyalandó frazémát a jelentés pontos leírása és példamondatokba foglalása előtt egy majd egy oldalas, erős alapszintű szövegbe ágyazza, így vagy megismerhetjük a 한자성어 mögötti teljes történetet, amely gyakran egy népmese, vagy egy monda, vagy olyan kortárs környezetbe helyezi, mellyel nap, mint nap találkozhatunk. A történetekhez illusztráció is tartozik, amely nagyon jól összefoglalja a frazéma lényegét. A szöveget, a jelentés tömör megfogalmazását és a példamondatokat a szöveghez kapcsolódó feladatok követik, így a tankönyv olvasásértés gyakorlására is kiváló. Ezek után a 한자성어 használatára vonatkozó feladatok következnek, ezek részben teszt jellegűek, részben viszont fogalmazás-jellegűek, vagy épp párbeszédesek. A leckéket kiegészítő szövegek, keresztrejtvény, érdekességek, vagy egy-egy hanjához kapcsolódó szóbokrok követik. 
A 살아 있는 한국어 egy kiváló és nagyon élvezetes tankönyv, egynyelvű, de szövegezése szerintem TOPIK 3급 szinttől nem okozhat gondot, idegen szót szinte alig találtam benne. A szövegek nagyon izgalmasak, rengeteg kulturális adalékkal szolgálnak, és mivel szövegkörnyezetben tanítja ezeket a frappáns mondásokat, így azok szinte ragadnak ránk.



세종한국어 ​(Sejong hangugeo) 7.


Az első Sejong-os könyv, amit végigvettem, jó volt belőle tanulni, kifejezetten élveztem. 


A szép kivitelezésű tankönyv 14 leckét és 5 kulturális témát feldolgozó olvasmányt tartalmaz, ez utóbbiakat egyszerűen imádtam. A leckék két párbeszéddel, hozzá kapcsolódó szószedettel és röpke nyelvtani anyaggal nyitnak, ezt követi a hallás utáni értés, a beszéd, az olvasás és az írás gyakorlatok (amiket persze nem csináltam meg, de kijegyzeteltem bőszen, hogy majd mindenképp…). 

A könyv erénye a kommunikációközpontúság és a pragmatizmus, megtanít beszélni az országodról, a kultúrádról, mire készülj egy állásinterjún, hogyan kritizálj egy filmet, hogyan készíts koreaiul havi fogyasztási naplót stb. Igyekszik a készségelemek mindegyikére hangsúlyt fektetni és nem élettől elrugaszkodott szövegekkel dolgozik. Azon kevés koreai tankönyvek egyike, melyben tényleg nagyon jó hallás utáni értés feladatok vannak és elégedett voltam a változatos olvasás feladatokkal is. A szókincs naprakész és szorosan a párbeszédekhez, szövegekhez kapcsolódik, így szövegkörnyezettel lehet megtanulni őket, vagy 400 szót gyűjtöttem ki végül belőle (olykor meglepődöm, milyen alapvető szavakat nem tudok még koreaiul…). 

A tankönyv gyengesége egyértelműen a nyelvtan, bár nekem nem okozott gondot, mert mindet ismertem már, de aki kifejezetten ebből tanulna grammatikát, annak az egyszerű behelyettesítős egy szem feladat biztosan kevés lenne. 

Ajánlom mindenki figyelmébe a Sejong Intézet honlapján e-könyvként használható változatot.


한국어 ​2.


Ez a könyv 1979-ben jelent meg a Szöuli Egyetemen és elsősorban az egyetemen tanuló külföldieknek készült, hogy érthessék az előadásokat, és képesek legyenek szakirodalmat olvasni koreaiul a szakjuknak megfelelően. A 2-es kötet a középszintű anyagot foglalja magába, és feltételezi a hanják alapszintű ismeretét, ugyanis a szövegekben hanja-összetételek találhatóak, és a tankönyv komoly hangsúlyt helyez a kínai karakterek elsajátítására. A könyv tehát egy régen létező kurzus anyagát tartalmazza, talán épp ez az oka annak, hogy nincs hozzá megoldókulcs sem. Az előszó szerint, ha 12 hét alatt 144 órát szánunk az anyag elsajátítására, akkor sikerrel vehetjük az akadályokat. A könyv több, mint 400 hanját tartalmaz, melyet azonban csak olvasni tanít meg, így nem szerepel benne vonássorrend sem. Az anyag teljesen egynyelvű, csak a szószedet részben olvashatjuk a japán és angol megfelelőket 
A 32 lecke viszonylag hosszú és nagyon érdekes szövegeket tartalmaz, melyekhez hanja-, és kifejezés-gyűjtemény, illetve nyelvtani pontok kapcsolódnak. Magyarázatos szöveg egyikhez sincs, így az önálló nyelvtanulónak vagy utána kell járnia, vagy a példamondatokból kell leszűrnie a tanulságokat. A leckéket feladatsor zárja, ezek egy része mechanikusan elvégezhető mondatszerkesztés vagy transzformáció, illetve szövegértési feladat. Minden negyedik lecke összefoglaló jellegű feladatsort tartalmaz, többek között a hanjákkal kapcsolatosan. 
A könyv legnagyobb erénye számomra a szövegek változatossága, a ma már kissé elavult stílus (itt még 했읍니다 van), az eleddig ismeretlen nyelvtani pontok és persze a hanják voltak. Ezen a könyvön keresztül értettem meg, pontosan mi is a hanja-összetételek értelme és hogyan is működnek, mihelyst meglesz az alap 300 hanjám, biztosan elkezdek ilyen összetételeket is tanulmányozni. A tankönyv szövegei bámulatosan sokfélék és izgalmasak, az egyszerűbb párbeszédes írásoktól a kulturális tartalmakon keresztül a szakszövegig (történelmi, néprajzi) igen változatosak, és még találós kérdések is voltak. A kedvencem a jige (지게)-ről, a koreai háton hordozható szállítóeszközről szóló szöveg volt, melyből nemcsak azt tudhattuk meg, miből és hogyan készült ez az alkotmány, de hogy miért épp így szállították anno a csomagokat vagy a rőzsét. 
A könyv tehát nagyon érdekes, sajnos, egyelőre megtanulni a szóanyagát nem volt időm, de alaposan kijegyzeteltem és biztosan visszatérek hozzá. A könyv különleges értékét pedig számomra az jelenti, hogy Osváth Gábortól kaptam ajándékba, amit ezúton is nagyon köszönök.

정유정: 내 심장을 쏴라


Kevés fiktív figura foglalkoztatott annyira mostanság, mint az elmúlt hónapokban Sumyeong és Seungmin alakja, két huszonévesé, akik fiatal éveik egy részét a zárt osztályon töltik. Egyik sem önszántából persze és hosszú, kínokkal, szorongásokkal és tragédiákkal teli út vezetett mindkettőjüknek egy olyan világba, amely bár kiszámítható, de egyben kegyetlen is. 
A történet narrátora a 25 éves Sumyeong, aki egy igazi könyvmoly, és nem véletlenül idéződik meg a történetben Poe A vörös halál álarca c. novellája, mert súlyosan depressziós, suicid hajlamú anyja tragikus elvesztése után Sumyeong is az álarcokat, a menekülést és a bujdoklást választja. Kialakít önmagában egy kis kuckót, ahol aztán ezt az önmagaságot módszeresen felszámolja, és ebben nagy segítségére lesz egy különös hang, amely egy idő után parancsokat is osztogat apja likvidálására. Sok-sok kórházi kezelés után apja a legalacsonyabb színvonalú, buja erdővel körbevett pszichiátriára adja be fiát azzal, hogy onnan többé ki nem jön. Sumyeong egyszerre könnyebbül meg ettől, és egyszerre tölti el rémülettel az új világ, főleg hogy behurcoltalása napján egy másik fiatalember is csatlakozik hozzá, a hevesen ellenálló Seungmin, és innentől kezdve a két srác között szoros baráti kapcsolat alakul ki. 
A könyv első fejezete szinte fröcsög az erőszaktól, Sumyeong rejtőzködő viselkedése sok félreértésre ad okot, melyet a kórház rettenetes és megalázó kezelések sorozatával torol meg, van minden, a napokig tartó bódítástól a cipőfűzőként lógó nyálon keresztül a defekációig minden. És persze hogy akad hatalommániás szadista hajlamú ápoló is. Sumyeong azonban előbb-utóbb felbukkan ebből a ködből és felfigyel Seungmin-re, aki A száll a kakukk McMurpy-jének egyenes ági leszármazottjaként mindenből viccet csinál, a pszichodráma órán twistel, és folyton arról ábrándozik, hogy újra szabad lesz, repülni fog és megéli a legteljesebb pillanatot a felhők között, ahogy ez anno az Annapurnán történt vele. De az idő ellene dolgozik, szembetegsége miatt folyamatosan csökken a látása. 
Seungmin azt állítja, igazán önmagunknak lenni, jelentsen ez bármit is, jó dolog, Sumyeong számára azonban ez egyben azt is jelenti, hogy szembe kell néznie mindazzal, ami a múltjában történt, és ez a folyamat fájdalmas. De sokszor a fájdalomból fakad az öröm is. A regény mindenesetre egy magabiztos 나 (én) szóval zárul, a megtalált én-nel fejeződik be. 
A regény olvasása közben sokat töprengtem azon, mi lehetett a könyv kirobbanó sikerének oka Dél-Koreában, hisz az üzenet az egyénre irányítja a figyelmet, sőt végeredményben a szülők akarata elébe is helyezi az egyéni döntést és a szabadságra helyezi a hangsúlyt. Könnyen lehet, hogy Seungmin karaktere egy eleddig udvariasan elfojtott vágy kifejeződése, ezért sokan szimpatizáltak vele, s talán még többen Sumyeong-gal, aki sokkal óvatosabb, tépelődőbb és körülményesebb, de végeredményben követi barátját. 
Azt hiszem, sokszor vissza fogok térni ehhez a különös, sok helyen szinte meditatív hangulatú regényhez, nemcsak mert ki akarom szótárazni részletesen, hanem mert számos jelenetet zártam a szívembe a két fiúról, akik a semmiből igyekeznek valamit, önmagukat megteremteni. 
A regényből film is készült, nem rossz, de irányát tekintve kicsit megtévedt alkotás a regényhez képest.

2016. november 14., hétfő

Zofia Posmysz: Egy nő a hajón

Ez a regény a maga tömörségével és drámaiságával szinte az első oldalaktól olyan volt, mintha sorozatosan öklözték volna a gyomromat. A történet párbeszédekből, vallomásokból és fejtegetésekből áll, melyek a ’45 utáni németek lelkiállapotát, felfogását, múlthoz való viszonyát domborítják ki. Az erősen fojtogató hangulatot fokozza, hogy az olykor szinte lázálomszerű vallomások az Atlanti-óceánon ringatózó hajón hangzanak el, tehát nincs lehetőség arra, hogy a szereplők kiszálljanak, elmeneküljenek sorsuk elől.
Az események katalizátora valóban „csak” egy nő a hajón, akiről teljes bizonyossággal nem tudhatjuk meg, hogy valóban egy koncentrációs tábor menekültje-e, de igen valószínű. A nő teljesen felborítja utazó párosunk női tagjának, Liesenek a lelki egyensúlyát, és ebben az ingatagságában vallja be párjának, a diplomata Walternak, hogy valaha Auschwitz-ben szolgáló felügyelőnő volt, aki alá egy teljes kommandó tartozott. Walter, aki épp a vallomás előtt fejtegette amerikai ismerősének, hogy passzív németként mennyire mentnek érzi magát és mennyivel különbnek azoknál, akik részt vettek a lágerek szörnyűségeiben, szóval a férj, amikor megtudja, hogy felesége milyen szerepet vállalt, maga is összezavarodik, újabb és újabb elméletekkel próbálja előbb mentegetni, majd elítélni, válaszút elé állítani az asszonyt.
Liese ugyan óriási sokként éli meg, hogy táborának egy lakója, aki iránt különleges érzelemmel és odaadással viseltetett, olybá tűnik életben van, de mégis olyan atombiztos mentséget jelent számára, hogy önmagára, mint az SS tisztek legkönyörületesebbjére tekint, hogy bár olykor megrendül a rémségek felidézése folytán, de egyúttal mindig meg is nyugtatja magát, hogy ő ebből a lehető legjobbat hozta ki. Walterral ellentétben Liese szerint helyes „jó német”-ként a haza szolgálatába állni, és a táborokban helyes a lehető leghumánusabban viselkedni. Így választja ki a lengyel Marta-t, akinek az útját egyengeti, kedveskedik neki, kihozza a vesztőhelyekről, még akkor is, ha Marta rabként büszkén, mitöbb gyakran teljesen szabadon viselkedik. Liese mégsem képes jelenti róla, nyilván egyfajta igazolásnak használja rabját önnön élethazugságára (amíg ő jól van, addig én jó vagyok), elmondható, hogy kissé beteg kapcsolat szövődik köztük. Liese Marta-n keresztül akarja önmagát látni mint egy SS angyalt, noha ez nyilván lehetetlen.
A gondolatgazdag könyvben még feltűnik az amerikai Bradley nézőpontja, aki Waltert is elítéli passzivitása miatt, benne pedig mindazokat, akik „nem tudtak” arról, mi zajlik a haláltáborokban. Walter viszont elutasítja azt a szerepet, melytől a németek ’45 után szenvedtek, tudniillik, hogy egy személyben feleljen mások tetteiért, a kollektív bűnösség átkától.
Posmysz kegyetlenül sűrített össze irgalmatlanul súlyos problémákat ebben a kisregényében, számomra külön meghökkentő volt a tény, hogy maga is az auschwitzi-i tábor foglya volt, mégis a németek álláspontjait, konfliktusait ismertette.