2015. május 4., hétfő

Shakespeare projekt I. - Királydrámák I.



János király

A Shakespeare-projektem első darabja, bevallom, Arany János fordítása megdolgoztatott, de mindezek mellett is ez egy jó felütése a királydrámáknak. Bevallom azt is töredelmesen, hogy kénytelen voltam rajzolgatni a darabhoz, hogy ki kivel és a miérteknek is utána kellett néznem, hiába az angol történelmi tudásom erősen hiányos. A kedvenc szereplőm Constantia lett, a folyamatosan megőrülő és egyre vérszomjasabb anya, a legbicskanyitogatóbb alak pedig a pápa követe, Pandolf.

II. Richárd

Zseniális darab, teljesen magával ragadott. 

Én kimondom: a kedvencem II. Richárd volt. Elképesztő, milyen nagy pózer különben, olykor nem veszi észre a fától az erdőt, és annak ellenére, hogy isteni felkentségére hivatkozik sokszor, nincsenek erkölcsi gátjai, ha mások vagyonát kell elkobozni gyakorlatilag az illető halálos ágya mellett. A darab alapvetően a régi rendszer elmúlásáról és a friss, praktikus és józan új megjelenéséről szól, és mindannyian tudjuk, hogy ennek így kell lennie, mégsem tudtam IV. Henriket a szívembe zárni, noha a dráma elején még igen szimpatikus fiatalember volt. 
II. Richárd valóban egy öntelt figura a történet elején, rengeteg kifinomult érzelmet ápol, de nemcsak önmaga iránt, nagyon könnyen ellágyul, és a feleségétől való elválása szerintem tényleg szívszorító. A legdrámaibb jelenet azonban számomra a 4. felvonásban, amikor II. Richárdnak fel kell ajánlania a koronát, itt gyakorlatilag megbomlik, hisz az egész élete a „királyság” egyfajta szakrális szerepében tündökölt, és onnan zuhan alá egyenesen a börtönbe. Ebben a jelentben Richárd egy tükröt kér, aminek min. két jelentése van, egyrészt egy kétségbeesett próbálkozás önnön arcának visszaszerzésére, az önmeghatározásra, ugyanakkor jelenheti azt is, hogy mindeddig álomvilágban élt, tükörországban és ezt szeretné visszakapni. De a tükör hazug, nem az az arc jelenik meg benne, amire ő vágyik, „az arc is törékeny, mint a dicsőség” – földhöz is vágja a tükröt. Richárd ezek után egy összetört ember, aki rabságában ugyan belátásra jut ("De országom s korom összhangzatában / A tört ütemre nem figyelt fülem."), de mindez nem akadályozza meg abban, hogy meggyilkolása előtt két embert le ne kaszaboljon egy bárddal. 
Nagyon sokrétű, gazdag szimbolikájú darab.


IV. Henrik I.

Nem különösebben felkavaró darab, erénye egyértelműen az üde színfolt Falstaff, a vastaghúsú, világi élvezetekben elmerülő, minden metafizikát nagy ívben elkerülő, sziporkázó figura, aki Henrik herceg mentora, bár az már a történet elején kiderül, hogy a herceg messze nincs már a hatása alatt, hisz már az első felvonás második színében tudjuk a slusszpoént, amikor így szól: „A léhaságom így társul az észhez / S a komolyságom majd meglepetés lesz.”. A dráma tehát a herceg pálfordulásáról szól, feladja züllött életét és beáll a seregbe, hogy apja királyságáért harcoljon. Annyira ez most nem volt érdekes, kíváncsian várom a második részt.

IV. Henrik II.

Hát nem, a IV. Henrik csak nem lesz a kedvencem. Ha eltekintünk attól, hogy a színen alig-alig jelenik meg a címszereplő, valahogy az egész darab (mindkét rész) épp csak megüti az érdekesség szintjét. Kétségtelenül Falstaff közjátékai a legkellemesebb részek, kedvencem az elképesztően sikamlós párbeszéd Sürge asszonnyal, s noha a potrohos, pocakos, csaló és henye Falstaffról meg lehetne mintázni a kártékonyság szobrát, mégsem lehet utálni ezt a figurát. Annál jobban IV. Henrik fiát, aki végigtivornyázza vele az első részt, majd a másodikban durván eltaszítja magától, és elég képmutató módon moralizálgatva oktatja ki a helyes viselkedésről, az epilógusból kiérthető, hogy Falstaff meg is hal „izzadásban”. 

A történet is meghökkentő, a IV. Henriket trónra segítők elégedetlenek a hálával, és követelésekkel állnak elő, amit különben az uralkodó nem is tart jogtalannak. A sereg élére áll az érsek is, így vallásos köntösben tör ki az ellenállás, azonban IV. Henrik miközben azt ígéri, hogy teljesíti a kéréseket, szépen kivégzi őket. Pont.


V. Henrik

A IV. Henrik dráma erényessé vált hercege értelemszerűen az V. Henrik főhőse, gyakorlatilag katonakirályként ábrázolják. Alig telepedik le a trónra, máris hódító hadjáratba kezd a franciák ellen, természetesen a darabban jogos követelésről van szó, ezért az égi segítség és az igazság is az angolok mellett áll. A darab hosszú, több helyen unalmas, komoly ugrásokkal, amit különben nagyon elegánsan old meg a szerző, ezeket az átkötő kórus-betéteket nagyon élveztem. V. Henrik továbbra sem a szívem csücske, különösen amikor azt fejtegeti, hogy a háborúkban meghaltakért a királyt semmiféle felelősség nem terheli, és elég rossz párhuzamokat hoz példa gyanánt. De természetesen ő egy eszményi király, a háborús bűnöket szigorúan bünteti, álruhában beépül a katonái közé és tereferél velük, vagy épp elgyengül a francia hercegnő bájos tört angolságán. Apropó, a franciák. Természetesen ők udvariatlan, alattomos és pökhendi népek, akik hiába vannak túlerőben, nem tudják elsöpörni a derék angolok maroknyi seregét. 

A darabból egyértelműen kedvenceim a sajátos beszédstílusú tisztek voltak, kárpótoltak a korábbi darabok korhely figuráiért, akiknek természetesen az új világban pusztulniuk kell.