Nagy
ára van a rajongásnak, ezúttal teljes három hetet vacakoltam Doris barátnőm
regényével, a már címében is baljós Megint a szerelemmel, mert akárhogy
forgatom is, ez egy dögletesen unalmas regény az időskori szerelemről és úgy
általában a szerelmi vágyakozásról, búsongásról, nagy magányosságról, meg persze
elmúlásról. Önmagában különben az időskori szenvedély, nagyon is érdekes téma,
különösen ha egy színházi dramaturgban, egy igen művelt hatvanas asszonyban
lobban lángra egy nálánál fiatalabb férfi iránt, mitöbb férfiak iránt, de
Lessing valahogy túl sokat pepecsel, túl sokat beszél mellé, vagy egyszerűen
csak én vagyok érzéketlen, a lényeg hogy rettentően untam. A regényben, az
eddigiekhez hasonlóan, a főhősnőt belülről ábrázolja az író, megismerjük a
gondolatait, az érzéseiből bőségesen kapunk és olykor még történés is
előfordul, bár azt ezúttal – ötszáz oldal ide vagy oda – néhány mondatban össze
is lehetne foglalni. A könyvben persze nagyon szép, tartalmas gondolatok vannak
az öregségről, a szerelemről és a színházról, és ha nem lengte volna be az egész
regényt Julie Vairon-nek, ennek az emancipált, a természetbe kivonulva élő,
folyton szerelmes francia nőnek a története, valószínűleg nem olvasom végig a
könyvet. Julie kétségtelenül a legizgalmasabb hőse a történetnek, aki szerelmi
bánatával és egzotikus zenéjével valahogy mindenkit kiforgat magából, egyeseket
öngyilkosságba kerget, másokat tönkretesz, Sarah-ban, az idősödő asszonyban
pedig mintha misztikus módon felélesztené a szerelem összes fajtáját, a
szexuális vágyat, a gyöngédséget keresőt és a barátot kutatót egyaránt, míg
végül mindet elveszítve, elhagyva átadja magát az elmúlásízű életnek.
