Stephen King: Cujo

Először is szeretném megköszönni Dórának, akivel a nagy Korea-rajongás köt össze, hogy ismeretlenül is kölcsönadta nekem ezt a könyvet, amit különben már rég terveztem elolvasni. Gerillaakciója, azonban részben sikertelennek bizonyult, ugyanis a Cujo, az elvárásaimmal ellentétben, vajmi kevés izgalmat hozott az életembe. El is méláztam azon, hogy is van ez, mert legutóbb a Hasznos holmikat sem tudtam már elolvasni, King elég hullámzó stílusban ír, ez biztos.

A Cujo alapsztoriját szerintem mindenki ismeri a megveszett nagy bernáthegyiről, de valójában ez csupán mellékszál Castle Rock kisváros két családjának elfojtásokkal és szorongásokkal teljes életéhez képest. Van egyrészről a látszólag rendes Trenton család, másrészről pedig a széthullóban lévő Camber család, ahol az erőszak sem ritka és ahol a családhoz egy nagy, lomha bernáthegyi is tartozik. King igyekszik bemutatni a két család drámáit, különösen jól alkalmazza, mint oly sokszor a regényeiben, a legkiszolgáltatottabbak, a gyerekek látószögét, akik félelmeiket rémálmokba, szörnyű látomásokba, képzelgésekbe vetítik ki. Különben a könyv legfélelmetesebb jelenetei is ehhez kapcsolódtak, hisz a könyv végéig nem lehetünk biztosak abban, hogy a makacsul újra és újra kinyíló szekrényben valóban nem lapul-e valami sötét és gonosz, vagy a családtagok mind csak egyfajta közös pszichózis áldozatai lesznek, miután mindőjüket összeköti a félelem.

A félelem pedig egy veszett bernáthegyiben ölt testet, amitől szerintem csak a kutyafóbiásoknak lesznek rémálmai, nekem speciel épp a bernáthegyikhez sok szép gyerekkori emlék kötődik, amikor a nyakukba csimpaszkodva lenyalták rólam a szemüvegemet. Hiába, akárhányszor előkúszott Cujo a fészerből, képtelen voltam elvetemült fenevadnak látni.

Összességében nem volt rossz könyv, de mindazt a katartikus borzongást, mint amivel a Tortúrában vagy A ragyogásban találkoztam, sajnos a Cujoban nem találtam meg.

Faulkner: Megszületik augusztusban

Faulkner regényei kezdenek nálam eseményszámba menni, idén a második könyvét olvastam el, a Megszületik augusztusban-t és elmondhatom, olyan hidegrázós katarzissal csuktam be a kötetet, hogy szívem szerint nyúltam volna a következő Faulkner után, mert hál Istennek bespejzoltam belőle. Pedig. Utálom a meleg éghajlaton játszódó történeteket, ott mindenki izzad és bele van hülyülve a hőségbe, de Faulkner valahogy más. Nála már az első sorokból mocsárszag szivárog elő, aztán jönnek a fegyencek, a bűnözők, a megkeményedett szívű farmerek, a lincselések és az őrült vándorprédikátorok, a déliek meghasadt élete a négerek mellett és persze a négerek iszonytató nyomora. És bevallom, én dagonyázok ebben a mocsárban, mert Faulkner olyan gyönyörűen, szívszaggatóan ír, hogy az olvasónak vonítani lenne kedve a lapok fölött, bele a moszkitós jeffersoni éjszakába, hogy miért, de miért olyan nehéz boldognak lenni egy ilyen vidéken.

Hát, miért is? Például mert valaki kitalálja, hogy egy csepp néger vér folyhat az ereiben. Így jár a beszélő nevű Christmas, akiről a történet végéig nem lehet tudni biztosan, hogy van-e benne néger vér, vagy valójában félig-meddig mexikói, de ez a hír is elegendő ahhoz, hogy élete egy rémálom legyen, és mindez predesztinálja a korai vég felé. Aztán vannak monomániás vallási fanatikusok, belőlük mintha minden bokorban lenne egy, egyikük, Hightower ragaszkodik Jeffersonhoz és lelkészi szerepéhez, annak ellenére, hogy egy bukott ember, mert polgárháborús múltja és egyfajta bizarr vezeklési vágy köti örökösen kunyhója ablakához, hogy onnan tanulmányozza Jefferson életét. A híreket pedig Byron szállítja neki, ez az önfeláldozó, csendes férfi, aki etikájával szinte kirí a poros városka züllöttségéből, ő lesz az, aki Lenát, a városba várandósan zarándokolt lányt pártfogásba veszi és szinte rögtön el nem múló szerelemre lobban iránta. Lena története különben keretbe foglalja a szereplők rizómaszerűen előgomolygó történeteit és szerintem a végén olyan csattanóval zárul, ami teljesen kilendíti az olvasót, az amúgy is nyughatatlan szövegvilágból. Nagyon tetszett a számtalan biblikus áthallás, jellegzetes keresztény képek, amik ebben a déli világban profánnak, sőt sokszor blaszfémikusnak tűntek föl, ilyen volt Lena alakja, aki Máriára emlékeztetett, vagy maga Christmas, aki épp krisztusi korban gyakran pózolt egyfajta messiási szerepben, és talán a végső ítéletet végrehajtó Grimm is valamiféle arkangyali minőségben vágtat végig a városon.      

Faulkner ezzel a regényével immár végérvényesen magánparnasszusom csúcsára telepedett, a Megszületik augusztusban egy csodálatosan megírt, fifikásan komponált, lenyűgöző könyv.  

Blogköltözés

Mégis meg kellett lépnem, a könyvkukac-freeblogomnak (és úgy általában a freeblognak) sokak szerint annyi, keresztet vethetek rá, soha többé nem fog életre kelni, szóval muszáj volt közel 3 órát azzal töltenem, hogy átemeljem a bejegyzéseket. És bizony egy idő után egyszerűen három freeblogos posztot nyomtam be egy blogspotosba, mert kicsit irritált, hogy folyton arról érdeklődött a blogger.com, nem vagyok-é véletlenül robot. Hát, de.^^ Nagyjából úgy éreztem magam, mire átkerült a sok írás, de megérte mégis. Szép utazás volt látni, mi mindent olvastam, látni a nagy Koreás korszakot, a Mikszáth-, Szabó Magda- és Sansa-rajongás termékeit és jókat rötyögtem a vallomásos bejegyzéseimen is. Szóval most ebben a blogban per pill minden a feje tetején áll, a legkorábbi olvasmányaim vannak a legfrissebben, de majd szépen lecsordogál és helyreáll a lineáris rend is. 

Nagyon szépen köszönöm Shizoo-éknak a tippeket a költözéshez, nélkülük nem sikerült volna, adom is tovább:

http://pupillaolvas.blogspot.hu/2013/09/freeblog-halal-mentsuk-menthetot.html

és

http://konyvszibilla.blogspot.hu/2013/09/a-freeblog-vegso-halala.html

És ha úgy jártok, mint én, hogy csak az első oldalt látjátok a freeblogotoknak, akkor nyomjatok a blogotok  alján a "régebbiek" linkre, ekkor bejön a server error-os felirat - jelöljétek ki ennek az URL-jét (nagyjából így néz ki pl. http://konyvkukac.freeblog.hu/page/2/) és ezt az URL-t keressétek le a google-be, majd ott is a tárolt változatot szedjétek elő (kis nyíl a zöld színű URL mellett). Nagyon macerás, de nagyon meg is könnyebbül az ember, hogy megszabadult végre a megbízhatatlan freeblogtól.

Hármak / Utazás Karinthy-val / Hamvas: Karnevál

A regény a bibliabeli három királyok történetét dolgozza fel, akik három különböző kultúrából érkeznek, három korosztályból, életükben három különböző kérdéssel. Három felől érkeznek a kereszténység felé, ahol a betlehemi jászol mellett választ kapnak dilemmáikra: Gáspár, Meroe néger királya a szerelem és a test (bőrszín), Menyhért, Palmüra száműzött hercege a hatalom és az államigazgatás, Boldizsár, Nippur királya pedig a művészet és a vallás kérdéseire kap világos kinyilatkoztatást. A könyv érdekessége, hogy megjelenik benne egy negyedik király is, az édességfaló Taor, aki önfeláldozásán keresztül maga is a krisztusi utat választja és eljut az édestől a sósig. Külön tetszett a regényben, hogy megszólaltatta a jászol környéki állatokat is, így megismerhettük a szamár és az ökör történetét is.
---------------------------------
Avagy a magyar betegségregény, de sallangoktól, önsajnálattól mentesen. Karinthy itt (is) olyan bravúrt képes végrehajtani, amely nem billen át sem a naturalizmus felé (ámbár az agyműtét leírása azért nem ajánlatos gyengébb idegzetűeknek), sem a szentimentalizmus felé. Talán nem véletlen, hogy az orvosi karon a legidézettebb szépirodalmi mű az Utazás, hisz leírásai, Karinthy lelkes öndiagnosztikája teljesen hiteles, ugyanakkor kétségtelenül megrázó is. Az író kíméletlenül írja le a rajta lefolyó, olykor teljesen személytelen vizsgálatokat és sehol sem olvastam olyan érzékeny, de nem nyavalygós leírásokat a beteg ember izolálódásáról, szinte eltárgyiasodásáról. Persze a regény nem nélkülözi a Karinthytól megszokott pazar humort és iróniát  sem A könyv rövid, mindenkinek kötelező!  
-----------------------------------

Hamvas Béla (1897-1968) a tradíció filozófiai rendszerének legnagyobb alakja, Magyarországon a kilencvenes évek vége óta reneszánszát éli. Művei közül a Karneválra szeretném felhívni az érdeklődők figyelmét.

Hamvas Béla Karneválja azon könyvek közé tartozik, amely bámulatosan sokféleképp olvasható, épp ezért le kell ülni mellé, olykor félre kell tenni és meditálni fölötte. Aludni rá. Bevallom, magam is második nekifutásra tudtam végigolvasni ezt a több mint 370 szereplőt felvonultató 1500 oldalas mesterművet. Elsőre már a „küszöbön” elhasaltam.

A regényt, talán az egyedüli beavatásregényként tartja számon a magyar irodalom, hét részből áll, a hét ezoterikus és a hét alkímiai lépcsőfoknak megfelelően: a küszöb, mindenki átváltozik (metamorphosis), az elmélyítés (descensio), a lélek kettéválása (separatio és multiplicatio), időutazás a kezdetekbe (reductio és fixatio), a kiégetés (calcinatio és coagulatio) és végül a megtisztulás (sublimatio).

A történeti sík tulajdonképpen Bormesterékről szól, előbb Virgilről, aki elkezdi keresni önmagát (vö. Hérakleitosz), ártatlanul börtönbe kerül és Tépelődéseit írja élete végéig. Aztán Virgil fia, Mihály lesz a "főhős" (bár valójában nincs ilyenje a regénynek vagy másképp: számtalan főhőse van), aki tönkrement házasságából más földrészekre menekül, megkettőzött önmaga bejárja a Nyugatot és a Délt, ugyanakkor a Keletet és az Északot, míg ismét egyesül önmagával. Ezután visszatérve otthonába mentora segítségével az időt járja végig, a mitikus kezdetektől a jelenig, végigbarangolja a túlvilágot és felfedezi a világ körforgás jellegét. Visszatérve ezoterikus útjáról a két világháború világégését írja le belső szemszögből és meglepő módon saját halálát is (az elbeszélő ugyanis maga Mihály). Az utolsó részben Vidal könyvtáros fogja a szálakat kibogozni (pl. Bormester Mihály és ifj. Herstal Raimund összecserélését megszületésükkor) és levonni némi konzekvenciát.

Azért mertem ilyen részletességgel összefoglalni a történetet, mert ez csupán egy töredéke, ha úgy tetszik a felszíne mindannak a mély, sokszínű, karneválszerű kavalkádnak, ami a regény szépségét és lényegét jelenti. A számtalan szereplő által képviselt filozófiák, magatartások, egzisztenciák (vagyis álarcok, lárvák, monomániák, őrületek) újra és újra megcáfolódnak, kifigurázódnak és nevetségesekké válnak. A regényt meg-megszakító elbeszélői és regényírói (a kettő különbözik!) dialógusokból is kiderül, hogy az eredeti szándék sem a történetmesélés, hanem egy sorskatalógus (képeskönyv és karakterológia). Hamvas érdeme, hogy önmagát és minket, olvasókat is inventárba vesz: nincs kivétel, mindenki benne van (a pácban).

Aki érdeklődik önmaga és mások iránt és nem állnak tőle távol a filozófia (elsősorban az egzisztencialista) és a vallás kérdései (hogyan keressem önmagam? van-e szabadság? mi a szeretet? van-e Isten? van-e visszatérés? milyen a normális ember?) és olyan könyvet kíván, amin sokat törheti a fejét, az vegye kezébe ezt a különös, rafinált és végtelenül bölcs könyvet. A regény azonban bátran ajánlható kevéssé filozófikus szemléletűeknek is páratlan humora és élvezetes stílusa miatt.

Rokenról / Szeretet és kézmosás / Babits Tímár Virgil fia

Nagy-nagy kedvvel és persze némi fanyar ízzel a számban csuktam be Háy János novellaciklusát A bogyósgyümölcskertész fiát. A könyv szépen beáll a kamaszlélekről szóló, kultikus könyvek sorába, amikért annyira rajongok, hisz úgy akarni a szabadságot, úgy köpködni az aszfaltot, úgy lázadni a fennálló felnőtt rend ellen, csak a kamaszok tudnak. Ezért imádom a Zabhegyezőt (Salinger), a Madárkát (Wharton), a Pompásan buszozunk!-ot Garaczitól, Vámos zenga zénekét vagy a tavalyi év katarzisát, Márai Zendülőkjét. Bizsergető fílingje van az ilyen agyonolvasott könyveknek, eszembe jutnak róluk a saját kamasz-vágyaim, a kitöréseim és a letöréseim. Még akkor is, ha ez a műfaj pasikategória (az lenne? azért ott van Colette Zsendülő vetése vagy Gordon Agáta Kecskerúzsa...). A női mellhez való ambivalens viszony alakulását például itt is (meg a Madárkában is) kuncogva konstatáltam. 

A bogyósgyümölcskertész különösen jó könyv, a stílusa kissé Salingert idézi a tizenévesek pongyola nyelvjárásával, a sztorik kiválóak, poén rengeteg, nyomon követhetjük, ahogy zenei babérokra pályázó hősünk felcseperedik és szépen, lassan belenyomódik a sok magyar sz*rba, ami van. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy többszöri szárnypróbálgatásának is szárnya szegik hol anyagi okok, hol érdektelenség miatt. Nem lesz Magyarországon vúdsztok. A történetek nagy része is lefelé tendál hangulatilag, mégis azt mondom, olvassátok el, mert kordokumentumnak is elsőrangú. (Én persze megint nosztalgiáztam, mint Tóth Krisztina Vonalkódjánál.)

A fül- vagy hátlap-szövegét muszáj ide nyomnom:

„Ez egy tiszta, megbízható érzés. Ebben minden benne van különben, meg mindenki. Én is például. Aki ezt elolvassa, az biztosan tovább él. Azt most nem tudom, hogy mennyivel: egy vagy két évvel vagy tízzel, csak hogy tovább.”

Csináltak belőle színházat és kisfilmet is. 

----------------------------------

Az olvasókörben többször is megemlítettük ezt a regényt, ezért is vettem a kezembe. Nehéz, komoly könyv, páratlanul szép stílussal és olyan témával, amely már Beauvoir öregségről írott monográfiájában is felkeltette az érdeklődésemet: mit jelent öregnek lenni a társadalomban? A Pilátus Vince halálával kezdődik, megrázó sorok ezek, ahogy Etelka fokozatosan magára marad és ahogy lánya, az orvos Iza, automatikusan szinte gyermekévé fogadja, elrendezi a gyászát és magával viszi Pestre. Szabó Magda hitelesen írja le az idős nő érzésvilágát, olyan tevékenységeit, amit a fiatalabb generáció pusztán időskori habókosságnak titulál, ahogy Etelka igyekszik megkapaszkodni saját, otthonos világában, de Iza, elsősorban rosszul értelmezett gyermeki szeretetből mégis brutálisan kiragadja őt kontextusából és egy zsúfolt, érthetetlen világba helyezi, ahol semmilyen lehetőséget nem ad meg arra, hogy anyja berendezze magának a világát. Etelka egyre inkább fölöslegesnek érzi magát, magába fordul és kapcsolatuk Izával tragédiával ér véget.

Iza alakját még izgalmasabbnak találtam, mint Etelkáét. Egyrészt mert rettenetesen hibátlan, de épp hibátlanságában rettenetes. Ez a hibája. Iza egy végtelenül feszes, racionális, elhivatott nő, aki igyekszik anyja kedvére tenni, de szeretete steril munka. Saját érzelmeit sem érti igazán és talán mindez gyermekkorával okolható, ahol édesapja baloldali kiállása miatt sokáig elszeparálódtak a környezetüktől. Talán ekkor határozott úgy Iza, hogy kemény lesz és irtózatos önfegyelmet parancsolt magára, még akkor is, ha emiatt szerető férje is elhagyja. Szabó Magda Pilátusként is őt jelöli meg, aki jót akar, meg is tesz érte mindent, amit lehet, mégis érzelmileg különáll, mossa kezeit („Meghaltál anyám (…), mert a Balzsamárok meg az Antal meg az értelmetlen tárgyak erősebbek voltak annál a szeretetnél, amellyel szerettelek. (…) Én ártatlan vagyok.”) Bonyolult, sokrétű regény ez, nagyon jó lenne olvasóköri beszélgetésnek! 

-------------------

Életem egyik legmegrázóbb kisregénye. A történet egy Virgil nevű szerzetestanárról szól, aki magához veszi Vágner Pistát, a volt prostituált gyermekét. Virgil igyekszik mindent átadni neki önmagából, korábbi zárkózottsága, szigorúsága feloldódik a serdülő fiú mellett, saját nézeteit is átgondolja. Kapcsoltuk ábrázolása nagyon érzékeny és hiteles (Babits tanáréveiből meríti az önéletrajzi ihletettségű történetet), de ugyanakkor a fiú apjának megjelenésével tragikussá is válik. A regény egyik keserű tanulsága számomra, hogy milyen kevéssé vagyunk képesek hatni azokra, akikről azt képzeljük, hogy hozzánk tartoznak és milyen kevés kell ahhoz, hogy elszakadjanak tőlünk. A könyv nagyon szépen megírt, tiszta stílusú, viszont erősen borúlátó, olykor komor, a katarzis garantált.  

 

Evolúciós istenérv - Teilhard de Chardin

Pierre Teilhard de Chardin (később TdCh) könyvével régóta kokettáltam már, pedig lassan négy éve porosodik a polcomon. Most a Darwin-évforduló kapcsán is aktuálissá vált egy olyan, különben besorolhatatlan könyv (tudomány? filozófia? pszichológia?), amely az evolúcióelméletet veszi górcső alá, de annak egy meglehetősen meghökkentő változatát adja.

Az emberi jelenség egy holisztikus szemléletű, intelligens, élvezetes, ugyanakkor minden hivatkozást nélkülöző tudományos-filozófiai mű, amely mindenképp figyelemreméltó az efféle szintézisek közül. TdCh sok olyan fogalmat alkotott, amelyek mind a mai napig termékenyítőleg hatnak a tudományra, különösen a modern metatudományokra, amelyek igyekeznek egyesíteni (olykor akár egyetlen nagy elméletben) a különböző diszciplínák tanulságait. A könyvben TdCh nem kevesebbre vállalkozik, mint az emberi jelenség, az ember kozmoszban elfoglalt helyének és kitüntetett szerepének bemutatására és megokolására oly módon, hogy ehhez az evolúció elméletét használja fel. Könyvében sorra veszi az anyag evolúcióját a szerves molekulákig, fehérjékig, majd az élet megjelenéséig. A legjelentősebb evolúciós lépésnek a gondolat megjelenését tartja, amely egy új, sajátos, szellemi szférával gazdagítja az addig kialakult rétegeket (litoszféra, hidroszféra, atmoszféra, sztatoszféra stb.), ez pedig a nooszféra, amely egyfajta idegrendszere a Földnek. Az emberi szellem e pszichikus-technikai rétege kitüntetett szerepet kap, mert képes átalakítani a korábbi evolúciós erőket, amelyek itt nem a Darwinnál alapvető mutáció és szelekció, hanem az elemeket összekötő, külső tangenciális energia és a komplexitás felé ható belső, tudati, radiális energia. TdCh szerint míg az ember megjelenését megelőzően a külső energia uralkodott, addig a gondolkodás segítségével az ember és csakis az ember vált képessé arra, hogy a belső energia segítségével alakítsa környezetét és saját magát. Ezáltal az ember képes arra, hogy a korábban legyezőszerűen szétterülő fejlődési vonalat végül egyetlen középpontban, az ún. Omega-pontban gyűjtse össze, amely a személyes tudatok egyfajta szuper-személyes egységtudattá való összefonódásából adódik. Ez a Középpont lesz képes majd univerzálisan gondolkodni és gyakorlatilag egy felsőbbrendű emberré válnia, azaz istenné.

A könyv persze ennél sokrétűbb, bonyolultabb, most csak igyekeztem a fő vonalat kiemelni.

Mondanom se kell, hogy TdCh elméletét egy az egyben hajmeresztőnek találom, ugyanakkor mélységesen szépnek és ötletesnek nemkülönben és ez nálam többnyire elegendő ahhoz, hogy kivívja tiszteletemet egy gondolkodó iránt. Elég nehéz volt ráhangolódnom egy olyan szövegre, amely amellett hogy tisztességesen mentegeti magát a tudományos megítélés és a spiritualisták esetleges ellenvetései alól, mégsem számol a filozófia ismeretelméleti gubancaival, például hogy hogyan képes egy evolúcióban eleve bennelevő személy önmagán felülemelkedve ítéletet alkotni egy folyamatról anélkül, hogy ne esne az antropomorfizmus hibájába. Már ha hiba. Az evolúciót képtelen vagyok fejlődésként értelmezni, TdCh például nem vesz tudomást a zsákutcákról, a kihalásokról sem, bár erre egyfajta predesztinációs (kissé vallásos) választ azért ad. Nem tudok egyetérteni a teleologikus gondolkodással, vagyis hogy a cél felől magyarázza a szükségszerűséget, azzal sem, hogy az evolúciót egyfajta racionálisan megragadható, pozitív erő viszi előre, azzal pedig végképp nem, hogy épp a keresztény vallás lesz az az eszmerendszer, ami az Omega-pont felé visz.

Mindezen kukacoskodás ellenére Az emberi jelenség tiszteletre méltó és előremutató könyv, benne fellelhetők azok a holisztikus gondolatok, amik korunk tudományában és különösen az ökológiában (Gaia-elmélet) oly nagy szerepet töltenek be. TdCh nagy hatással volt II. János Pál pápára is, talán épp az ő érvelése győzte meg arról, hogy nem istentelenség az evolúcióelméletet elfogadni. A tudat kialakulásának és szerveződésének magyarázata, miszerint a tudat ugyanúgy „szemcsés”, mint az anyag és ugyanúgy megtalálható már az anyag elemi szintű megjelenésekor is, igen meggyőző, a játék (TdCh-nél „tapogatózás”) szerepét is zseniálisan megsejtette, de legnagyobb vívmánya mégis, hogy összefogó rendszert, világmagyarázatot volt képes létrehozni, egy szintézist, gondolatai nem csak a természettudományos gondolkodásra, de a katolicizmusra is nagy hatással voltak.

Teilhard de Chardinről annyit még, hogy jezsuita szerzetes volt, kiváló tudós, paleontológus kutató, nevéhez kapcsolódik a „Pekingi embernek” nevezett lelet felfedezése. Könyvét világos fogalmazásmódja, közérthetősége és nem utolsósorban pozitív töltése miatt mindenkinek ajánlom.

Überzahliges Dasein entspringt mir im Herzen / Steinbeck: Kék öböl / Szellemes kísértetek

Vagyis „Megszámlálhatatlan ittlét zsendül fel szívemben” (Rilke). Audrey Niffenegger Az időutazó felesége c. regényben Henry DeTamble jelenvaló létével van egy kis bibi. Számtalan van belőle. Ugyanis Henry időutazó.

Ha most valaki unottan legyint, hogy a Vissza a jövőbe, a Terminátor vagy a 12 majom után egyáltalán mit lehet még mondani az időutazásról, annak kifejezetten ajánlom ezt a különös regényt, ugyanis itt még véletlenül sem a furcsa időhurkok, az önmagával való találkozás vagy a jövő megváltoztatásának problémája tematizálódik, hanem kifejezetten az időutazó társas kapcsolatainak gondja, nyűge, szépsége, különlegessége. A cím is elárulja ugyanis, hogy időben száguldozó hősünk: nős. A regény ötletesen két narrátort alkalmaz: Henryén kívül jövendőbelije, Clare is végigkommentálja az eseményeket, megismerkedhetünk érzéseivel, gondolataival. Henry egy genetikai rendellenességgel születik: képes saját életének korábbi és későbbi időpontjaira ugrani, többnyire stresszhelyzetben nyomtalanul eltűnik, csak ruháit hagyja hátra. Különösen 28 és 43 éves kora között utazgat, így mikor 28 évesen megismerkedik a könyvtárban Clare-rel, meglepődik, hogy a lány már 6 éves kora óta ismeri őt, mármint Henry 40 éves változatát. Rém izgalmas, ahogy az olvasó sorra összefűzi a szétszóródó idősíkokat, hisz egyszerre van jelen Clare és Henry közös életidejének linearitása, Clare múltbéli találkozásai Henryvel és Henry kószálásai saját múltjába, sőt két alkalommal még a nem létező jövőjébe is, ugyanis akkorra Henry már halott.

Képzeljétek el, hogyan zajlott le az az esküvő, ahol az oltár előtti pánikreakcióban a férj eltűnik (elárulom: egy másik időből egy idősebb Henry fogja kimondani a boldogító igent), vagy ha épp a munkahely nyitása előtt egy olyan ketrecben találod magad, ahonnan nincs kijárat vagy ha a gyermeked örökli a betegséged és az anyaméhből utazik (ehhez csak annyit, hogy ezek a regény legbrutálisabb részei). Végül Henry családi élete kiteljesedik, megszületik Alba, a szintén időutazó lánya, de a vég mégis elkerülhetetlen.

Annyi minden miatt lehet szeretni ezt a regényt! Tisztán ábrázolja a házasságot, minden romantikus maszlag nélkül, nem ragozza túl az identitás-problémákat, mert Henry végig Clare-hez tapasztja saját, labilis jelenvaló létjeit, Clare az a biztos pont, ahová mindig visszatérhet. Az sem utolsó szempont, hogy Henry könyvtáros (mégpedig egy jól fizetett könyvtáros a Newberry könyvtárban!), sok szép idézet van a regényben eredeti nyelven és dugig van tutijó zenei utalásokkal. Élvezetes, elsőrangú, lenyűgöző, megrázó, szép könyv! 

-----------------------------------

John Steinbeck egyre magabiztosabban lépdel fölfelé a személyes ranglétrámon, hogy helyét elfoglalhassa privát Parnasszusomon. A Kék öböl c. könyve lenyűgöző, végtelenül szellemes, lírai kisregény, amely már az első soraival rabul ejtett. Így ír a megjeleníteni kívánt kikötői világról és egyben írói módszeréről:

„Hogyan is lehetne megeleveníteni e költeményt, bűzt, fülsiketítő lármát, sajátságos fényt, hangulatot, magatartást és álmot? Ha az ember tengeri állatot gyűjt, talál néha apró rovarokat, amelyek oly törékenyek, hogy lehetetlen őket megfogni, mert már a puszta érintésére is széttöredeznek, széthullanak. Hagyni kell hát, hadd szivárogjanak, kússzanak rá önszántukból a kés pengéjére, és akkor aztán óvatosan beemelhetjük őket a tengervízzel telt palackba. Talán ezt a könyvet is így kell megírni – üssük föl a fedelét, és hagyjuk, hadd kússzanak bele maguktól a történetek.”

És ezek a történetek a külvárosi kikötő figuráiról szólnak: Li Csongról, a bizalmatlan szatócsról, az előbb csövekben, később düledező viskóban lakó csavargók bandájáról, Dokiról, aki az Élettani Labor önkéntes száműzetésben élő kutatója és persze prostikról. Steinbeck kiváló jellemábrázolásával egészen közel hozza hozzánk ezeket az outsider-karaktereket, szívünkbe zárjuk őket mulatságos csetlés-botlásaik és mélységes humanizmusuk miatt. A kisregény főleg egy, a Dokinak szervezendő buli körül forog, a csavargók igyekeznek hálájukat ilyen módon kimutatni, de első próbálkozásuk dévaj dorbézolássá fajul. Másodszorra azonban mindenki önmaga fölé nő és bár Doki laborja újra az enyészeté lesz, mégis nagyon megható, szívbemarkoló befejezésre számíthattok.

A figurák közül legjobban Doki tetszett, ez a keleties nyugalmú, megfontolt, elhivatott kutató, aki önmagát nem kímélve igyekszik fenntartani a kék öböl állati és emberi ökoszisztémáját. Igazi humanista, de alakja mégis hús-vér. Íme, egy megkapó mondat róla, már csak a kutya miatt is tetszik: „Doki kalapemelintéssel üdvözli a kutyákat, amikor elhajt mellettük, és a kutyák fölnéznek és rámosolyognak.”

Ilyenek vannak benne.

--------------------------

Ezt a könyvet 50 forintért vettem meg egyik olvasómtól, aki épp a kuka felé szambázott vele, mert rongyos is volt, szakadt is volt, büdös is volt: nem vette be az antikvárium. Én viszont odavagyok a rongyos, szakadt, büdös könyvekért, érződik rajtuk, hogy van múltjuk, olykor igen viszontagságos, mint épp ennek a Krúdy-kötetnek is.

A podolini kísértet egy romantikus történet Görbeországból, a Mikszáth-tól ismert kellékekkel: különc, nőgyűlölő várúr, szerelmi bánat és vérbosszú, halavány ifjú hölgy és mulatságos figurák. A történet helye az akkor épp lengyel és középkori viszonyokba ragadt Podolin, ahol Riminszky várúr éli különös életét, míg be nem toppan Ancsurka és gyengédebb érzelmeket kezd táplálni irányában. Ámde ahogy megismerjük Riminszky múltját, benne egy szerelmi tragédiával (diákéveiben közvetve megöli házigazdája lányának, Wart Lizinek egyetlen szerelmét), lassan kiesik kegyeinkből. És nem csak a mienkéből, hisz Wart Erzsébet „kísértetként„ visszatér és igazságot szolgáltat. Persze van benne furfang, ármány és kemény lélektan is.

A regény kellemes időtöltést ígér mindenkinek, aki szeretne visszaszakadni a Mikszáth által már bejárt és zseniálisan prezentált Szepességbe, a tót figurák közé, különc várurakhoz, pillekönnyű várkisasszonyokhoz. Krúdy ifjúkori és különben első sikeres regénye olyannyira tele van Mikszáth-áthallásokkal, hogy olykor szinte már bosszantó. Vagy uncsi. Nem kell komparatisztika szakosnak lenni ahhoz, hogy felfedezzük a nem is olyan láthatatlan szálakat Mikszáth Beszterce ostromától A podolini kísértetig: Ancsurka és Apolka, Beszterce és Nizsder, Pongrácz és Riminszky közt egyértelmű párhuzamok vonhatók. Mindez persze nem csökkenti a könyv élvezeti értékét, külön bónusz benne Mik, a lakatmániás tót és Poprád, a magyar komondor (egy helyen kuvasz?) szerepeltetése.  Be is rakok ide egy képet  (a könyv gyönyörűen illusztrált!) Mikről, ahogy épp lakatokban gondolkodik:

 

 

Buja virágok, szexi szorongások / Különösen uncsi / Ki őrzi az őrzőket?

Hát, átrágtam magam újfent egy beteg szövegen, a diagnózisom: rák. Ez a szöveg rákos, főleg saját magától, egy bizarr komplexus érzéki metasztázisa. Menthetetlen.

D. H. Lawrence Szülők és szeretők című regényének túl sok története nincs, egyetlen hevesebb mozdulat sem történik benne, egyedül Baxton és Paul verekedése, de minta azt is lassított felvételről néznénk. A könyv elején megismerkedhetünk Morel asszony fásult házasságával: Morel reggeltől estig bányában rohad, utána nincs kedve Morelné zsörtölődéseihez, ezért a kocsmákat látogatja. Morel asszony ezért szeretetét fiaira árasztja, előbb Williamre, aki korán meghal tüdőbajban (áttételesen egy nő miatt), majd Paulra, a reményteljes festőpalántára. A regény nagy része Paul vívódásait mutatja be, ahogy nőt próbál szerezni, előbb a vallásos, szűzies Miriamot, majd a feminista Clarát, de anyjával egyikük sem veheti fel a versenyt, s így Morelné haláláig csak szüvődözik a két nő között. Addigra mindkét nő megtalálja valódi szerelmét, Miriam Krisztust, Clara pedig volt férjét, Baxtont. Paul levonja a következtetést, miszerint nem ér semmit az anyja nélkül.

A téma különben nem lenne rossz, de Lawrence valahogy ügyetlenül nyúlt hozzá, bő lére ereszti, elaprózza, ismétli önmagát, az olvasó bágyadtan tekint fel a sokadik erdei séta után, ahol nem történik semmi, csak szagolgatják a virágokat és érzelegnek. Még azzal sem vigasztalódhatunk, hogy a könyv erotikus, Lawrence bizony szűkmarkúan bánik az érzéki jelenetekkel.

A figurák ábrázolása idegesítően felszínes marad, olyan benyomásom volt, mintha Lawrence nem egy átlagos bányászcsalád átlagos gondjait akarná bemutatni, hanem sejteti, hogy Morelné milyen erős asszony, Paul micsoda nagy művész, Morel pedig egy mocskos alak, de a regényből semmit sem tudunk meg Morelné gondolatairól, fogalmunk sincs Paul művészetfilozófiájáról és Morel úr küzdelmes bányamunkáját is mintha hányavetin, olykor romantikus színekben ábrázolná. Talán még Miriam és Clara ábrázolása a legmélyebb, de szegények olyan torzra sikeredtek, hogy elment a kedvem az élettől is. Miriam fél, retteg, szorong, bámul, legeli a virágokat. Clara a feminista nő groteszk képe, aki érzelmi elfojtásokkal küszködik, míg Paul rendesen meg nem dugja. Brrr.

És végül a bosszantóan rossz fordítás adja meg a kegyelemdöfést. Róna Ilona szolgai hűséggel követi Lawrence kopogós tőmondatait, olykor képtelen összerakni egy többszörösen birtokos szerkezetet (pl. „a vonat indulása órája” – ilyeneket ír!) és annyira egysíkú a szókészlete, hogy olykor képes egy bekezdésen belül háromszor (!) leírni ugyanazt a szerkezetet (pl. azt, hogy „Miriam félt” ha nem olvashatjuk ötvenszer nagyjából 30 oldalon, akkor egyszer sem!), sőt nem átallja egy mondaton belül kétszer is ugyanazt a jelzőt használni.

Egyetlen pozitívumot mégis kiemelnék: a virágokat. Tavasz van, ez a könyv szerintem csak tavasszal elviselhető: árad belőle a zsongító virágillat. A könyvnek alig van lapja, ahol ne tűnne fel egy-egy rózsa, frézia, nárcisz, gyöngyvirág – a szereplők bámulják, simogatják (Freud), szagolgatják, sőt meg is eszik őket (Miriam rendszeresen lelegeli a csokrokat).

Ez szép, csak épp kevés egy katarzishoz.

--------------------------------

Amikor tíz éves voltam és a kiszombori könyvtárban bolyongtam, érdeklődve figyeltem fel a polcok oldalára kiragasztott rajzokra, amik egy fura házaspárt ábrázoltak: a fehér ruhás nő aléltan, szemét lehunyva lebegtette kacsóját a jövendőbelije felé, míg a hetyke bajuszú férfi kezét egy köpcös figura tartotta erővel a papi stóla alá. Már ekkor sejtettem, hogy egy napon szembe fogok kerülni Mikszáth Különös házasság c. regényével, de a könyv engem mégsem ihletett színes alkotások festésére. (Persze gyanítom, hogy a kiszombori iskolásokat is tanári önkény vette efféle akciókra.)

Olyannyira nem, hogy majd egy hét kellett ahhoz, hogy átrágjam magam ezen a könyvön, pedig az elején felvillanó Kossuth Lajoska, aki egy jól irányzott parittyahajítással kólintja fejbe a csirkéket, vérmesebb reményeknek adott tápot. De mégis, a 200. oldalnál már el-el kellett nyomnom egy-egy ásítást.

A történet a XIX. századi Olaszröszkén és környékén játszódik, jogi stúdiumuk utolsó éveiben járó fiatal emberek (Buttler János és Bernáth Zsigmond) vendégeskednek a Dőry-birtokon. Itt ismerkedünk meg Mária baronesszel, aki a háttérben az ifjú pappal kavar, így sikeresen teherbe is esik. Dőry kitalálja, hogy a Bornócról visszatérő ifjak közül foglyul ejti Buttlert és erőszakkal hozzáadja lányához, aki így megmenekül a szégyentől. Buttler, aki időközben eljegyzi régi szerelmét, Horváth Piroskát, igyekszik ellenállni, de sikertelenül és minderre természetesen a bűnös pap adja az áldást. Innentől a történet a pereskedés történetévé válik, Buttler az egyház masszív ellenállásába ütközik, akiknek kínos ez a különös házasság, hamis tanúzás, korrupció stb., ami egy bíróságon általános. Az évek telnek, Buttler kesereg, Piroska vár, Mária lebabázik és sorra hullanak a gonoszok, de az egyház mereven ragaszkodik a házasság érvényéhez. Végül drasztikus megoldáshoz folyamodnak, de ezt már nem kötöm az orrotokra.

A regénynek számos erénye van: Mikszáth ebben is brillírozik, ami a humort, a nyelvi, stiláris réteget illeti, öröm olvasni. Romantikus elemekben is bővelkedik, Piroska és János románcának alakulása melengeti a szívet. Mikszáth nem kíméli az egyházat, nyíltan antiklerikális elveket vall, ráhúzza a vizes lepedőt a szemforgató, hatalmukkal visszaélő papokra: ez is nagyon rendben van.

Mégis vacakoltam a könyvvel. Persze fájt is a fejem, mint ilyenkor tavasszal, meg teli vagyok most egzisztenciális (sajnos, nem filozófiai értelemben vett) gondokkal, szóval végeredményben a figyelmetlenségem számlájára is írható, hogy erre a könyvre csak négy, azaz négy pontot tudok adni. Fogjuk rá.

----------------------------------

Nagy szerencsémre kölcsönkaptam egy buszos ismerősömtől a Watchmen három kötetét és éjszakába nyúlóan habzsoltam. Különös, kusza világban találtam magam, felkészültem az erőszakra, a szövegbuborékokból kifröccsenő vérre és rengeteg akcióra, ehelyett egy szolid kivitelű (egyszerűségében nagyszerű!), politikai-társadalomkritikai mondanivalóval megpakolt, lassú folyású drámát kaptam. És egyáltalán nem bánkódtam. Sőt.

A történet a 80-as években játszódik, Amerika és Oroszország a hidegháborús farkasszemezést atomháborúra kívánja váltani, a harmadik világháború előestéjén vagyunk. A 60-as évek ifjú, álarcos hősei az átlagemberek életét próbálják élni, amióta a Keene-törvény illegálisnak bélyegezte a magányos bűnüldözést és csak azok kaphattak erre engedélyt, akik a kormány hűbéresei lettek. Azonban történetünk elején valaki irtóhadjáratba kezd, a sort Komédiáson kezdve. A nyomozást egy rejtélyes álarcos vezeti: Rorschach. A szálak végül oda vezetnek, ahová nem is gondolnánk, a krimi végig izgalmas és feszült, a 40-es éveiket taposó csapat újra összeáll és igyekeznek megállítani azt, amiről a végén kiderül, nem is kell. Remélem, elég zavaros vagyok.

A történet számos filozófiai, politikai és morális problémát feszeget, például hogy az élő anyag előbbrevaló-e, mint az élettelen, hogy feláldozható-e több millió ember az egész Föld bolygó megmeneküléséért vagy hogy a részekben való elmerülés, az osztályozás, nem vonja-e el figyelmünket az egész látásától. A képregény egyes fejezeteit kiváló idézetek zárják és önéletrajzok, újságkivágások, ornitológiai tanulmányok, pszichiátriai jelentések segítik az olvasót jobban megérteni a karaktereket.

Kedvencem közülük a monoton hangú, pszichopata Rorschach, az erkölcsiség megszállottja, a regényben fel-feltűnnek komor hangulatú naplójegyzetei: „Olyan ez a város, mint egy állat, vad és érthetetlen. Az ürülékéből, szagából, élősködőinek mozgásából próbálom megfejteni.”

Bonus még a képregény a képregényben megoldás is, Alan Moore beleszerkeszti A fekete hajó meséi sorozat Számkivetve c. darabját, így darabokban, de megismerkedhetünk egy magányos matróz küszködéseivel, őrületével és kárhozatával, ami párhuzamba állítható a képregény elsődleges fikciós síkján zajló eseményekkel. Zseniális!

Annak ellenére, hogy a Watchmen számos szállal kötődik az amerikai kultúrához és történelemhez, mégis izgalmas olvasmánya lehet ez a képregény bárkinek, akinek nincs ínyére a fennálló társadalmi rend, aki úgy érzi, szükség van arra, hogy időnként, ha kell drasztikus eszközökkel, de felhívja a figyelmet arra, hogy léteznek más értékek és érdekek is az anyagiakon kívül. A regény elítéli a kapitalizmust, a fasizmust, a materializmust, a szélsőségeket, a közönyt és az apátiát. Szerezzétek meg! Olvassátok!

 

 

Buddhák és majmok

Ezennel ünnepélyesen „A világ legszórakoztatóbb könyve” díjjal tüntetem ki Vu Cseng-en regényét, A nyugati utazás, avagy a majomkirály történetét. Egy sorát el nem unnám soha, csupa kaland, ármány, fordulat és közben móka, kacagás, önfeledtség ugyancsak. Elsőrangú könyv!

A történet hosszú és szövevényes (majd 1200 oldal), ezért csak vázlatosan adom elő: az első száz oldalon a majomkirály eredetét és halhatatlanná válását ismerhetjük meg. A tündérszikla kőtojásából születik egy csodás majom, akinek szeméből arany sugár szökken föl az égre, de a népes mennyei társaság lekicsinylőn legyint az új jövevényre: vesztükre. A kőmajom gyorsan a majom faj királyává növi ki magát, elfoglalja a Virág-gyümölcs Hegy Vízfüggöny Barlangját, majd hamarosan mestert keres magának, akitől megtanulja a szent tanokat és a hetvenkét-féle átváltozást. A neve ekkortól lesz Szun Vu-kung (Világ Hiúságára Ráébredt Majom). Hebrencs és erőszakos majomtermészetét a tanok hatására sem vetkőzi le, folyton csintalankodik és muris dolgokat művel, így mestere ki is ebrudalja kolostorából. Szun Vu-kung azonban nagyratörőbb terveket dédelget magában, előbb elveszi a nyugati tenger sárkányának csodafütykösét, amely bármikor a kívánt méretre nő és a majomkirályon kívül senki sem tud bánni vele, még csak megmozdítani se. Ezzel a csodalőccsel veri szét aztán a fél démonvilágot hősünk. (Persze Freudnak lenne egy-két szava a különleges falloszhoz, szerintem nem is lenne elrugaszkodott, noha Szun Vu-kungra nem hatnak a női bájak.)

Csodafegyvere segítségével előbb az alvilágban forgat föl mindent, kitörli nemzetségét a halál könyvéből, így válik halhatatlanná, de ez sem elég, mert a felsőbb világba is be akar törni, s miután senki nem képes legyőzni, még a felsőbb istenek sem, kénytelenek beereszteni és ellátják egy alantas pozícióval, ti. istállómester lesz. De nem sokáig, mert egy-két jól irányzott ütéssel és háborúskodással eléri, hogy ő legyen az Éggel Egyenlő Nagy Szent és a csodabarackok őrzőjévé teszik. Mondanom se kell, hogy behabzsolja a halhatatlanná tevő gyümölcsöket, plusz némi taoista-alkimista elixírt és végül a Nagy Szent kemencéjében keményre edződik teste. De nem sokáig bitangkodhatott Szun, mert Buddhával mégsem tudott elbírni, ő pedig 500 évre a Vuhszing-hegy alá zárja.

Talán kissé bő lére eresztettem… Rövidítek: a további oldalakon elhagyjuk a majomkirályt, hadd bűnhődjön és kacskaringós utakon megismerkedhetünk egy kiváló írástudó szerzetessel, Hszüan-canggal, akit Kuan-jin boddhiszattva (az egyetlen pozitív nőnemű lény, a könyörületesség megtestesülése) keres fel és Csanganból elindítja nyugatnak, hogy India szent földjéről hozza el Buddha írásait és így terjesszen világosságot Kína földjén is.

Hszüan-cang elindul gyalogosan, de hamarosan társakat kap, természetesen Szun Vu-kungot, akinek vehemens természetén ötszáz év mitsem változtatott, de csatlakozik hozzájuk egy sárkányparipa, az örökké éhes Csu Vu-nang, vagyis Nyolctilalmas és Sa Vu-csing, a Homoki Barát.

És kezdetét veszi a kalandokban bővelkedő, megpróbáltatásoktól hemzsegő út nyugat felé, útközben elhagyatott vidékeken járnak, ahol a földistenkék gyáván átadták helyüket mindenféle démonoknak, akiket hol erővel, hol fortéllyal, hol isteni segítséggel győznek le. Gyakran ismétlődő motívumok tűnnek fel a kalandokban, a legtöbb démon ugyanis Hszüan-cang tiszta, szent testére áhítozik, in concreto fel akarják falni, mert húsa halhatatlanságot ad (női démonok kellemesebb módon is megszerezhetik). A megmentő többnyire maga Szun Vu-kung, aki hol apró bogárrá változva bejut a démonok tanyájára, hol utánajár valamelyik mennyben, honnan is származik a gonosz (többször kisül ugyanis, hogy valamelyik isten vagy boddhiszattva háziállata vagy szolgája szökött le a földre, csak épp ami a mennyben egy nap, az a földön egy egész esztendő), olykor pedig a nyers erő is elegendő. Egyre nehezebben küzdenek meg a démoni erőkkel, de közben azért mindig jut idő a civakodásra (különösen mulatságos a majomkirály és a disznópofájú Nyolctilalmas szurkálódása). Végül pontosan nyolcvanegy próbatétel és több száz oldal után megérkeznek a csodálatos hegyhez, ahol Buddha trónol udvartartásával és elnyerik méltó jutalmukat, a szent könyveket, majd isteni segítséggel visszajutnak Csanganba. A legvége pedig felemelő és magasztos.

A regényt olvasva nagyon sokat megtudhatunk a kínai plurális világképről, hogyan élt együtt a Tao, a buddhizmus (elsősorban csan-buddhizmus) és a konfucianizmus. Olykor ízelítőt is kapunk ezekből a tanokból, de emészthető mennyiségben. Az istenek világa nagyon emberies és esendő, csalnak, hazudnak, nyerészkednek, rémes bürokrácia jellemzi, viszont nagyon jó a humorérzékük is. Hszüan-cang karakterében Vu Csen-en szatírát alkot, passzív, gyáva, félős, gyámolítani kell, csupán a szútrák olvasásához, elmélkedéshez ért, életidegen figura, az ő ellentétpárja Szun Vu-kung, aki aktív, rafinált, bolondos, praktikus és fittyet hány az isteni előírásokra, etikettre. A nők ábrázolása rosszhiszemű, a szép nők többnyire démonok.

Végül pedig mi mást kívánhatnék, mint tízezer évet Csongor Barnabásnak, a fordítónak, aki csodásan ültette át magyarra a kínai szöveget, ami bőségesen tartalmaz verses betéteket és ritmikus prózát ugyancsak. Bátran merített a modern szókincsből, nem archaizált a szöveg, így tette felülmúlhatatlanul élvezetessé a majomkirály történetét.

Állatos / A felolvasás metamorfózisai

Popper Péter nekem rém zavaros pasi, a könyvei csapongóak, hanyagul idézget,  ismételgeti önmagát, olykor egészen pontatlan a tudása vagy pongyolán veti a szemünkre, hogy ostobák vagyunk, gyávák. Mixeli a vallások, filozófiák, irodalmak tételeit és ebből csinál pszichológiát.

A Részemről mondjunk mancsot c. állatos könyve szintén magán hordozza a fenti szinkretista vonásokat, előbb kedves állatainak történeteit írja le (ami nyilván nagyon magával ragadó lehetett, mert a könyvtári példányomból épp ez a nyomdai ív hiányzik), majd néhány közismert (de persze mindig érdekes) állatviselkedés-lélektani kísérletet (Lorenz, Köhler stb.) és persze vallásfenomenológia, valláslélektan, amelyben elég meghökkentő kijelentéseket tesz az állati tudatról vagy az állatok spirituális képességeiről.

Ezeken persze nem árt elgondolkodni, s én mint aki együtt él több más fajbéli élőlénnyel (Buksi, Mitze, KisPipi), elég jóhiszemű is vagyok, meggyőzhető. Igen, mintha Buksi tényleg mosolyogna és Mitze is talán manókat fixíroz, amikor mereven egy pontra szegezi a tekintetét, ahol én semmit sem látok. Ugyanakkor mindig is szkeptikus voltam az embernek az állatokra (és egyáltalán szinte mindenre) vonatkozó kijelentéseinek helytállóságát illetően, t.i. mennyire kerülhető ki az antropomorfizmus csapdája.

Már ha csapda.

Már ha ki kell kerülni.

Popper nem sokat foglalkozik ilyen ismeretelméleti kérdésekkel, még akkor sem, ha maga is idézi az empirista tételt (semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzékekben), amit helytelenül egy „német filozófusnak” tulajdonít (valójában Locke) és ezzel együtt még ellentmondásosabb lesz a könyve.

Mindezek kissé bosszantó dolgok, de a könyv anekdotázó stílusa miatt mégis olvastatja magát, ajánlom minden állatbarátnak napos délutánokra.

-----------------------------------------

Drámai, komoly és továbbgondolásra serkentő könyvet szavazott meg az olvasókörünk és noha én Kesey Száll a kakukk fészkére c. regényéért lobbyztam, már csöppet sem bánom, hogy végül Schlink A felolvasó c. könyvére esett a választás.

A narrátor Michael Berg, akit 15 éves fiúcskaként épp hányás közben pillanthat meg a gyanútlan olvasó. Berg beteges, gyengécske és ráadásul kamaszodik. Az arcára száradt hányadékot Hanna Schmitz, a 36 éves asszony mossa le, és hamarosan nem ez lesz az egyetlen jótétemény, amiért a fiatal Berg köszönetet mondhat neki: az érett nő bevezeti a szexualitás rejtelmeibe. Együttléteik hamarosan rituálissá válnak, amelyben jelentős szerepet kap a felolvasás aktusa, elsősorban Berg kötelezői hangzanak el (Schiller, Homérosz, Eichendorff, Tolsztoj) – Hanna mindig érdeklődve, teljes átéléssel hallgatja. Kapcsolatunk természetszerűleg teli van konfliktusokkal, veszekedésekkel és félreértésekkel, míg végül hirtelen, szinte előzmények nélkül megszakad Hanna elköltözésével.

A második részben Berg ifjúkorát, lelki defektusait ismerhetjük meg, izolálódását, melyet azonban nem kísér sikertelenség, csak épp bensőséges kapcsolatot nem tud kiépíteni másokkal, Hanna eltűnése komoly sebeket hagyott hátra. Berg jogásznak tanul, így kerül be egy szemináriumra, ahol a második világháborús bűnösök ügyeit tárgyalják és így találja magát szemben a vádlottak padján Hannával, akit mint egy női haláltábor őrét vádolják. A per során kiderül, hogy Hanna a koncentrációs táborban is olvastatott fel magának a rabokkal, amit egyértelműen kegyetlenkedésnek bélyegeznek, de végső soron nem ezért ítélik el. Berg, aki mindvégig szemlélője az eseményeknek és próbálja interpretálni Hanna korábbi és jelenlegi viselkedését, egyetlen személyiséggé olvasztani azt, akit szeretett és akire ugyanakkor neheztel, végül rádöbben egy olyan mély motivációra, amely ebből a pontból ki is forgatja a regényt, az olvasót arra késztetve, hogy retrospektíve végiggondolja, mit is jelentett a felolvasás, az írás és az irodalom Hanna számára: Hanna ugyanis analfabéta. Innentől válik világossá, miért vesztek össze durván egy írott üzeneten, miért simogatta vágyakozón Hanna a könyvek gerincét és miért volt olyan zavart a per alatt, hisz magát a vádiratot sem olvashatta el. Hanna ugyanis mélységesen szégyenli magát. Ez a mozzanat számomra a legérdekesebb a történetben, ugyanis a könyv többféle szégyent is bemutat: a fiatal fiú meztelen szégyenét, az apa szégyenét a fia előtt, akire nem figyelt eléggé, a németek szégyenét a holokauszt miatt, a holokauszt utáni német fiatal generáció szégyenét a szülők miatt. Ehhez képest Hanna szégyene banálisnak tetszik, pedig szinte minden tettének, sőt felügyelőnővé válásának is pusztán ez a kulcsa: elkerülni a lelepleződést. Szerintem Schlink ezt zseniálisan oldotta meg („Amennyiben Hannát a lelepleződéstől való félelem motiválta, analfabetizmusának ártalmatlan lelepleződése helyett miért választotta a bűnöző szörnyű lelepleződését?”[1]). A második részben is van felolvasás: az ítélet másfél órás felolvasása.

A harmadik részről nem írok, hogy legyen valami meglepetés is, annyit elárulok, hogy ebben is van felolvasás, de ezúttal indirekte, térben és időben is távol, csupán halvány mása a korábbi erotikus és büntető felolvasásnak, ez a vezeklés-felolvasás.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, elgondolkodtató, de nem emészthetetlen, Schlink stílusa pedig nagyon szép, tiszta, egyszerű és drámai.

 

Liebe und Romantik / I feel the heat / Idegenben

Részben, hogy kipurgáljam a mai magyar politikát, részben hogy pontot tegyek részemről az olvasókörben parázs vitát kiváltott Twilight-diszkusszióra, hétvégén beletemetkeztem Stephenie Meyer Alkonyat c. regényébe.

A történetet szerintem már boldog-boldogtalan ismeri, Bella Swan, a kétbalkezes tinilány és Edward Cullen, a százéves vámpír szerelmének kissé bő lére eresztett története. Bella különös kamasz, 17 évesen profi szakács és nagyon önfeláldozó, hisz történetünk elején épp apjához költözik az örökké borongós Forksba, hogy gondját viselje. A suliban rögtön az első napon felkelti figyelmét egy outsider csoportosulás: Cullenék, de különösen egy csodaszép fiú ragadja meg fantáziáját: Edward. Hamarosan kiderül, hogy a vonzalom korántsem egyoldalú, de Edward különösen viselkedik, hol bosszúsan és durván eltaszítja magától Bellát, hol megmenti az életét és halálra aggódja magát a lányért. Bella szerencsére egy művelt, olvasó lány, ezért némi könyvtárazás, referensz-interjú, keresőrendszerek használata után kisüti, hogy – dobpergés, cintányér, pukkedli – Edward egy vámpír. És tényleg. Ezt a kis bökkenőt  és az ezzel kapcsolatos problémákat azonban az első szerelem szenvedélye elsöpri és megint csak hosszú oldalakon keresztül Bella és Edward beszélgetéseit olvashatjuk, hogy akkor most tényleg, ezt hogy is lehet megoldani. Edward elmeséli, hogyan alakult ki családja, hogyan keresett társat neki Carlisle, fogadott apja és miért is szereti annyira Bellát. Belláról viszont nem sokat tudunk meg, annak ellenére, hogy ő a narrátor, csak annyit, hogy bele van zúgva Edwardba és semmi más nem számít. Édes!

Bella figurája, aki kezdetben olyan igazi csitris, érdekes (nagyon tetszett a folyamatos esése-bukása, mert én pontosan ilyen voltam, még a gimi lépcsőjén is sikerült lezúgnom a szalagavató előtt egy héttel), sajnos a szerelem hatására passzívvá válik. Kissé irritáló egy idő után folyton Edward magasztalásáról és földöntúli szépségéről olvasni, vagy arról, ahogy a vámpírok hozzák-viszik a tehetetlen zsákként lógó Bellát, aki végül persze beleszalad egy vadász-vámpír karjaiba és kis híján csatlakozik az illusztris vérszívó társasághoz.

Edward alakja meglehetősen irritáló, egyrészt mert nem viselkedik százéves vámpírhoz méltóan, önmagában az is röhejes, hogy szakközépbe jár és a hagyma csúcssejtjeinek osztódási szakaszait tanulmányozza, másrészt mert ugyanolyan bohón lesz szerelmes, mint egy tizenéves. Igazi vámpír-vonásokkal, az erőtől és külső jegyektől eltekintve, egyik Cullen sem rendelkezik, humanisták, érzelmesek és altruisták.

Mégis mentegetem a könyvet. A legkönnyebb, sznob módon, azt mondani róla, hogy a saját, populáris műfaján belül, ami legyen a love story, egyáltalán nem rossz. Meyer tud írni, minden kellemesen kiszámítható a regényben, próbál belecsempészni némi borzongást (bár az én borzongási szintemet Lovecraft és King kalibrálta, szóval…), bájosak a tinédzser korra jellemző butaságok és persze nem vehető komolyan.

Ami viszont nem ez a regény: nem szépségesen szép irodalom, nem filozófikus mélységű vámpír-irodalom (Anne Rice!), nem misztikus thriller, végképp nem horror vagy fantasy, tehát akik ilyen szándékkal ütik fel a könyvet, csalódni fognak.

-----------------------------------

Az van, hogy totál le vagyok hangolódva. Csak részben okolható mindezért a Bajnai-csomag, amelynek értelmében jövőre diplomás könyvtárosként 82 000,- Ft körüli nettó bért fogok keresni nyolc éves munkaviszonnyal, de jócskán hozzájárul még, hogy megint túl sokat kell egyedül lennem és Roland cége jövő hónaptól még egy műszakot vezet be, ami azt jelenti, hogy elbúcsúzhatok a közös hétvégéktől is.

Ezek után Doris Lessing A fű dalol c. regényét olvasni, felért az öngyilkossággal, de legalábbis sikerült olyan emocionális mélyrepülést generálnia, hogy szinte zombiként járok-kelek azóta is. A könyv ugyanis nyomorról, elcseszett életről, rossz döntésekről és őrjítő forróságról szól.

A történet elején Mary, regényünk főhőse, már hulla, gyilkosa, a néger Moses egykedvűen hagyja, hogy letartóztassák, Dick pedig, Mary hitvese tébolyodottan kaparja a sarat. A regény többi része az előzményeket tárgyalja, elsősorban Mary különös életét. Mary gyermekkora Dél-Afrikában távolról sem nevezhető felhőtlennek, családja folyamatosan költözködött, épp csak a létminimum szintjén éltek, de 16 évesen sikerült bekerülnie egy irodába. Sose hittem volna, hogy valaha megkapom a sztahanovista irodai titkárnők ilyen hiteles természetrajzát, ugyanis Mary szereti a munkáját, dolgozik, mint egy gép és nem vesz tudomást a nemi szervéről. Egészen addig, amíg fel nem hívják rá a figyelmet, de hősnőnk ekkor már 30 éves és teljesen tapasztalatlan. Noha Mary eddig atombiztos identitásúnak tűnt, itt mégis elgyengül, meginog, összezavarodik – ahogy ő maga vall erről később: beugratják barátnői a házasságba. („Iszonyú dolog, ha az ember az igazság vagy más elvont tétel nevében összetöri az önmagáról alkotott képet.”)

Férje Dick egy farmon dolgozik, teli van adóssággal és olyan nyomorban tengődnek, hogy Mary kis híján megőrül. Persze ez sem várat magára. Mary azonban kezdetben igyekszik értelmet vinni a napjaiba, bár városi rasszizmusát a kezdetektől nem képes levetkőzni, irritálja a négerek jelenléte, undorodik tőlük, bizalmatlan velük szemben (alakja itt-ott Vizynére emlékeztetett Kosztolányi Édes Annájából). Végül sorra felad mindent és belehülyül a kommunikáció nélküli életbe, hogy egyetlen szökési kísérlete is balul sül el, az értelmetlen, üres órákba és a rettenetes hőségbe. Végül feltűnik Moses, akivel korábban is volt összetűzése (Mary korbáccsal arcul ütötte), aki ideális háziszolgának bizonyul, de Maryt mégis ismeretlen, irracionális kényszerképzetek és félelmek kezdik gyötörni, melybe erotikus képzelgések is keverednek. Meggyőződésévé válik, hogy Moses nem más, mint a fekete végzet (maga Dél-Afrika, amit a ház mellett burjánzó cserjés is szimbolizál), akit nem lehet meghódítani, uralni, hanem ami a fehér embert pusztítja el. Mary halála víziószerű és kiválóan megírt rész, tükrözi Mary megbomlott elméjét, de tragédiáját is.

Nehéz, szomorú könyv, tisztességesen megírva (bár itt-ott hajlik az együttérző sztereotipizálásra a bennszülöttekkel kapcsolatosan), súlyos mondanivalóval.

---------------------------------------

„Az utazás brutális. Az utazó kénytelen idegenekben megbízni, s lemondani az otthon és a barátok ismerős kényelmének az árnyékáról is. Az utazó örök egyensúlyzavarral küszködik. Semmi sem az övé, csak a lényegi dolgok – a levegő, az alvás, az álmok, a tenger, az égbolt -, tehát mindaz, ami az örökkévalóság vagy a róla alkotott elképzelés felé visz.” /Cesare Pavese/

 

Ez a mottó, amely Ian McEwan Idegenben c. regényének elejét díszíti frappánsan fejezi ki, miért is idegenkedtem oly sokáig bárminemű kimozdulástól, eltévedéstől, utazástól és ugyanakkor azt is remekül megfogalmazza, miért szeretek most szertelenül barangolni, csavarogni és nyaralni.

De a regényben ennél sokkal többről van szó, egy összeszokott, bár már az elhidegülés felé tartó páros (Colin és Mary) bolyongásairól egy névtelen, tengerparti városban (tipp: Olaszország, talán Velence, ha már ezt tették a borítóra). A várost különös, buja légkör lengi körbe, mintha maga is élőlény lenne, bekebelező, Mary önfeledten adja át magát az eltévedésnek, míg Colin sokkal feszesebb, ő inkább a kiszámítható terepjárást preferálja, a biztonságos, ismerős pontokat keresi. Mégis összeakadnak egy titokzatos idegennel, Roberttel, aki bárjába invitálja őket, hogy szadisztikus apja büntető-nevelő módszereiről meséljen hőseinknek. Robert a par excellence hímsoviniszta, mégis vonzást gyakorol Mary-re, aki buzgó feminista – és itt csap össze, bár nagyon burkoltan, először a férfi (erőszak) és a női (erőszakolt) elv. Mondanom se kell, nagyon húzom a számat az ilyen dichotómiákon, szerintem ezt a bipoláris, olykor mocskos játékot a férfiak önigazolásra, a nők mentegetőzésre használják, ennek ellenére elismerem, hogy léteznek ezek az erők. McEwan szerencsére nem szimpatizál egyik szereplővel sem.

Későbbiekben megismerhetjük Caroline-t is, Robert agyonnyomorított feleségét, akiről a történet végén kiderül, hogy mazochista vonásokat vett fel, de ezek eredendően nem voltak jelen kettejük kapcsolatában, csak mikor kiderült Robert impotenciája és ezért kínozni kezdte feleségét, mintegy rajta vezetve le önmaga iránt érzett szégyenét. Később úgy vall Mary-nek, aki feministaként igyekszik helyzete rendezésére buzdítani Caroline-t, mintha a fájdalom iránti vágya ősibb lenne a kéj iránti vágynál. Brrrr.

A történet vége pedig olyan bizarr, hogy nagyon felzaklatott, annyit elárulok, vér fog folyni…

Végezetül még egy idézet a végéről, mintegy összefoglalva a könyvet, mely arról szól, ”… hogyan testesít és fogalmaz meg a képzelet, a szexuális képzelet, a sebzés ősi férfiálma és a megsebeztetés ősi női álma egyetlen hatalmas szervező elvet, s ez hogyan torzít el minden kapcsolatot, minden igazságot.”

 

Szomorúlefelé

Krasznahorkai várva várt új könyvét igazi áhítattal és csöppet megneszülve csuktam be: súlyos, mély, komoly, ünnepélyes és végtelenül tiszta könyv. Nem könnyű olvasni és nem könnyű írni róla, tömény, sok, mintha óriási lélegzetet kellene venni ahhoz, hogy a szövegtenger mélyére bukhassunk és így sem vagyok biztos abban, hogy minden kincset felfedeztem.

A Seiobo járt odalent novelláskötet tematikusan szorosan összetartozó elbeszélések gyűjteménye, melyeknek központi és szinte irritálóan visszatérő (örök?) mondanivalója a művészet, a hagyomány, a természet és a szakralitás, a katarzis kapcsolata. Egyfajta művelődéstörténeti utazásként is felfoghatóak az elbeszélések, rengeteg szakkifejezés nehezíti meg, hogy elképzelhessük, milyen is lehetett valójában egy zen-buddhista szertartás vagy egy jelentős ecsetvonás valamelyik reneszánsz képen, a zsargonnal és az idegen nyelvű kifejezésekkel (pl. japán szutra szövege) érzékelteti Krasznahorkai, mennyi (nyelvi, jelentésbeli, idő- és térbeli, kulturális stb.) réteg rakódik egy-egy művészi vagy szakrális alkotásra, mozdulatra, anyagra. Az író ráadásul nem rejti véka alá pesszimizmusát, amikor történeteiben megkérdőjelezi ezen alkotások, hagyományok végső jelentésének feltárhatóságát, hozzáférhetőségét, a művekről folyton kiderül, hogy valójában nem ismerjük a funkcióját (pl. Alhambra), alkotóját, előfordul, hogy nem egy neves művész alkotása okoz a szereplőnek mindent megváltoztató katarzist, hanem egy másolat vagy több kéz alkotása, esetleg a szépség és könyörületesség megtestesítője, a zsidó Eszter (Vashti) valójában leprás.

Kötetnyitó novellájában Kyotóval (legtöbbször szerepeltetett városával) jellemzi szinte a kötet összes szimbólumát: „Kyoto a Hivatkozások Végtelen Városa, ahol semmi nem azonos önmagával, és soha nem is lehetett az, minden egyes tagja a nagy együttesnek visszafelé, valami ellenőrizhetetlen Dicsőségre mutat, onnan eredezteti mostani önmagát, egy Dicsőségből, mely a ködös múltban állt fenn, vagy e múlt puszta ténye teremtette meg…”

Mindezek és a mindent átlengő szép szomorúság ellenére ez a könyv mégsem reked meg az elveszett jelentés fölötti kesergésben, hanem ezt kevéssé jelentősnek minősítve ezen alkotások döbbenetes erejét mutatja be, hogy a barokk zene, a reneszánsz festészet, a noh-színház végső referencia-nélküliségében (vagy ezen referencia ellenőrizhetetlensége ellenére) képes hatni, katarzisba rántva a többnyire teljesen gyanútlan nézelődőt. Mindezt olyan döbbenetesen szépen, részletesen, kifinomultan építi fel Krasznahorkai, hogy az elbeszélések végére mi magunk is egyfajta szakrális élményben részesülünk.

A könyv szerkesztési elvét különben az egyik novella is tartalmazza, ezt „jelentésritmus”-nak nevezi, a száműzött Ze’Ami emlékiratának szervező elve: „… játszott, mint annyiszor, a szavak jelentéseinek különböző rétegeivel, hogy a jelentésük összecsengjen, és különböző helyek vagy személyek vagy események kerüljenek így váratlan kapcsolatba egymással, (…) jelentésnövekedés, a jelentés-egybecsengés, a jelentéscsere…” – Krasznahorkai pontosan ilyen módon tesz egymás mellé kultúrtörténeti korokat, azok univerzális alapjait feltárva.

Érdekesség még, hogy a novellák sorszámozása az ún. Fibonacci-számsorozatot követi, melynek eredetéről a wikipédián olvastam (állati! Két szanszkrit költészetet kutató indiai matematikus és tőlük függetlenül egy Fibonacci nevű olasz találta ki egy fura, nyúlszaporodásos példához). Ilyen Fibonacci-számok találhatóak a természetben elsősorban a növényeken, de Bartók zenéjében is helyet kaptak.

Szerintem a legsikerültebb novellák a Christo morto, melyben egy különös, szemét felnyitni látszó Krisztus-kép tart fogva egy utazót örökre, az Inoue Kazuyuki mester élete és művészete, amely egy noh-színész mesterről szól, (és nekem különösen fontos témákat érint pl. a hit elvesztésében való megtérésről) az egyetlen kelet-európai témájú Odakint valami ég, mely az erdélyi Anna-tó melletti művésztelepről számol be és egészen elképesztően döbbenetes hatású az utolsó darab, az Üvöltés, melyben földbe temetett üvöltő, sírokat őrző szobrokról ír, mintegy búcsúként memento mori-t kiáltva: „…üvöltenek vakon a sötétben, azt üvöltik, hogy ez várt rájuk, a Shangokra, de ez vár odalent ránk is.”

További témák: Vashti a perzsa száműzött királynő (a zsidó Eszter), egy Amida-buddha szobor megőrző javítása, a görög Akropolisz, egy noh-maszk készítése, orosz szentháromság-ikon (Troica), olasz reneszánsz oltárkép, az Alhambra, a milói Vénusz, Bach zenéje, Oswald Kienzl svájci festő, az isei sinto szentély rituális újjáépítése és Ze’ami, a noh-darab író és esztéta.

Vigyázat! A könyv sok, nagyon gazdag, többször olvasós, érdemes darabonként végigkóstolni, de az alámerülés is tanulságos lehet.

Malacunk van / Behálózva

Malacunk van, hogy Barabás András lefordította nekünk Julian Baggini A tányérra kívánkozó malac c. gondolatkísérlet gyűjteményét, nemcsak mert mindig tiszteletre méltó, ha közérthető és népszerűsítő könyv jelenik meg a filozófiáról, hanem mert Baggini kísérletei rettentően szellemesek, izgalmasak és többnyire életközeliek is. Szerintem gimnáziumokban ezt a könyvet kellene megvitatni, nem pedig elvenni a fiatalok kedvét a bölcsesség szeretetétől a preszókratikus kozmológiákkal (amiket személy szerint imádok).

Baggini könyvében száz gondolatkísérletet hajt végre, vagyis az ismeretelmélet, az alkalmazott etika vagy az elmefilozófia alapkérdéseit úgy mutatja be, hogy egy frappáns kis történettel nyit (természetesen sarkított példával), majd ehhez fűz kommentárt, többnyire nyitva hagyva a példa által felvetett dilemmákat (ámbár szemfüles olvasó a huszadik kis szösszenet után pontosan tudja, mi Baggini érvelési módszere és véleménye). A filozófus-író gyakran vesz példát ismert és népszerű sci-fikből, mint amilyen a kiváló Mátrix, vagy a Különvélemény, különösen nagy örömet okozott, hogy Douglas Adamstől is átvett néhány ötletes dilemmát. Emellett természetesen megjelennek olyan klasszikus filozófusok is, mint Locke, Hume, Berkeley vagy Russell, de Baggini gondolataikat emészthető megfogalmazásban tálalja.

A könyvben vannak visszatérő témák, talán Baggini kedvencei, ilyen például a tudás és hit viszonyát taglaló ismeretelméleti kérdések, mely szerint ha minden ismeretünk érzékszerveinkből eredeztethető és ily módon nem tekinthető abszolútnak, akkor mégis mit jelent a valóság vagy meghúzható-e a határ valóság és virtualitás között. Vagy az én integritásának kérdése, a társadalmi igazságosságé, a gyilkosság és a meghalni hagyás orvosi etikai kérdései, esetleg háborús etikai dilemmák, mint például hogy megkínozhatunk-e egy embert annak érdekében, hogy elárulja a bomba helyét, ami több ember életét oltaná ki. Baggini foglalkozik művészetfilozófiai problémákkal (a mű tőlünk függetlenül értékes vagy csupán a befogadó intenciója számít?), nyelvfilozófiával (pl. nyelv és cselekvés viszonya, kicsusszanó jelentések), politikai filozófiával, bioetikával.

Egyvalamiben azonban gyenge a gyűjtemény, ez pedig - megbocsátható módon - a metafizika. A huszadik századi filozófia igyekezett akár logikai, akár etikai, akár evolucionista-tudományfilozófiai alapon leszámolni a metafizikával, csak épp a filozófia alapjai rendültek meg így, maradt a helyben topogás, illetve annak megállapítása, hogy be kell érnünk ezzel a helyben topogással, mert más biztonságosan nem is állapítható meg. Már ha a biztonság a legfőbb érték. Természetesen nem vethető egyetlen filozófus szemére sem, ha valamilyen megfontolásból (Baggini esetében ateista meggyőződésből) nem kíván ezzel az ingoványos területtel foglalkozni, ugyanakkor elvárható egy filozófustól, hogy tisztességesen járjon el ezeken a területeken is. Baggini ezt nem teszi. Az isten-problémát egészen érthetetlenül a kereszténység kritikájává teszi (amit olykor egészen cinikusan tesz meg, istent egyfajta archaizálva beszélő fafejnek ábrázolva). Egy ponton majdnem sikerül megközelítenie a semlegességet A láthatatlan kertész című darabban, de végül mégsem képes megállapítani, mi lehet két ember között a különbség, akik közül az egyik nem hiszi, hogy a kertet gondozza valaki (noha az rendezett) és aközött, aki szerint egy érzékelhetetlen lény gondozza. Szerinte ez utóbbi ember egyszerűen buta (sic!), pedig Baggini, szerinte megsemmisítő érve, éppenséggel nem nevezhető okosnak, ugyanis az érv, nem kapcsolódik a felvetett alapproblémához, ti.  a világban jelenlévő gonoszságé. A láthatatlan kertész jóságáról vagy gonoszságáról ugyanis egyáltalán nem volt szó az alaptörténetben. Baggini úgy tűnik nem képes elgondolni olyan erőt, ami személytelen, szándéktalan vagy vágytalan (pl. nem vágyik szeretni), vagy filozófiai tanulmányaiból egyszerűen kimarad Spinoza. Mindez a metafizikai finnyásság persze ellentmondásos ott, ahol etikai ügyekben egy rejtélyes érzésre hivatkozik, ami a becsületes emberekben ott leledzik.

Olykor nem fejti ki pontosan az eredeti elméletet, így tesz pl. a Borzalom! c. gondolatkísérletben, ahol a nietzsche-i örök visszatérést eleve úgy elemzi (pszichologizálja), hogy magát a gondolatot sem fejti ki, pedig kifejezetten metafizikamentes. (Nietzsche ugyanis, Bagginihoz hasonlóan úgy gondolta, nincs isten vagyis az anyagi világ öröktől fogva fennáll és fog is; vagyis a két premissza: anyagi állandóság, időbeli végtelenség. Mi következik ebből? Ha az anyagi részecskék száma véges, akkor az összekapcsolódásaik száma is véges, ám ha az idő végtelen, akkor az összekapcsolódásoknak az az állapota, amit jelenlegi világunkként érzékelünk, már nagyon sokszor előállhatott.)

De ha eltekintünk ettől a vallásellenességtől, ami egy ateistától nem is furcsa, a könyv elsőrendű, élvezetes olvasmány, mindenkinek a kezébe nyomnám, hogy tanuljon kritikus gondolkodást és eloszlassam tévképzeteit a filozófiáról.

------------------------------------

Iris Murdoch neve, attól tartok, mint oly sokaknak, az Iris c. filmből vált ismertté számomra. Szerintem rém bosszantó, hogy ebben az érthetetlenül népszerű filmben szinte egyetlen szó sem hangzott el Murdoch regényeiről, pedig engem kifejezetten az írónő érdekelt volna.

Így aztán kikölcsönöztem egyetlen (?) lefordított regényét, A háló alatt címűt. Már az első oldalaknál rájöttem, hogy nem most kellene ezt olvasnom, hogy most nem épp erre a szövegre vágyom, amely a hosszúra nyúlt kamaszkorom identitáskeresését idézi. Így aztán olvasás közben el-elkalandozott a figyelmem, beiktattam egy Krasznahorkait is, de mégis újra és újra magamra kellett parancsolnom: na még 20 oldalt, na még egy fejezetet.

Pedig: Iris Murdoch csodásan ír, pazar a humora, kellemes filozófiai dialógusokkal fűszerezi az abszurd történéseket, van érzéke a posztmodern technikákhoz (az író, aki az elveszett szöveg után kajtat) és a karakterei zseniálisak. Lesz mit kiírnom az idézetes könyvembe. (És mégis örülök, hogy megszabadulok ettől a könyvtől.)

A történet narrátora és egyben központi figurája Jake Donaghue, az író-fordító fiatalember, aki egészen hirtelen pottyan az orrunk elé, amint épp Franciaországból érkezik Londonba. Finn, Jake szerintem egyetlen igazi barátja (csak ez neki nem tűnik fel) azzal a hírrel fogadja, hogy korábbi szállásadója, Madge egyszerűen kitette őket a lakásából. Jake ezzel elveszíti eddigi, jól megszokott támaszát és kénytelen önmaga gondoskodni magáról, ami nem is olyan könnyű egy magafajta link művészembernek. A referenciapont kimozdításával Jake saját kapcsolatainak hálójába bukik, amelyekről folyton kiderülnek, milyen képlékenyek: elméleteket (olykor összeesküvés-elméleteket) állít fel a körülötte és rajta uralkodó kapcsolati viszonyokra, de azok megváltoznak, nem képesek biztonságot adni Jake-nek, kicsúsznak alóla vagy épp ott kapcsolódnak össze, ahol nem is feltételezné hősünk. Így jár Jake korábbi nagy szerelmével, Annával vagy Hugóval, akinek szinte mindvégig a nyomában lohol abban a reményben, hogy korábbi filozófikus beszélgetéseiket folytathatják.

Jake sodródó figura, eszembe jutott róla Holden Caulfield a Zabhegyezőből (de őt imádom!) vagy Roquentin Az undorból: keringenek, törik a fejüket, tapadnának valahova, ellentmondásokba keverednek, de végül mégis el kell szánják magukat és tenniük kell valamit. Jake a történet végére eljut odáig, hogy munkát vállal és egy önálló mű megírására adja fejét.

Rákerestem a neten is, hátha egy rafináltabb interpretáció meggyőz arról, hogy ezt a könyvet érdemes volt elolvasni, hát, kérem szépen, benne van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz (különben totál anglomán) könyvlistájában és igen, aki olvasta és írt róla, az csakis az elragadtatás hangján:

http://halmai.uw.hu/giovanninyom.php (középtájon)

http://olvasonaplo.freeblog.hu/archives/2006/01/15/Iris_Murdoch_A_hl_alatt/

A regény bónuszai: kutya (Mars, a levitézlett farkaskutya), macskák (Mrs Tinck újságosboltjában tömegelnek), seregélyek (amik elfoglalják Hugó lakását, mielőtt az újszocialisták tennék – izgalmas áthallások!).

A regényt ajánlom ifjaknak, filozófusoknak és életművészeknek.

 

A város és a kutyák / Könnyű álom Pusztakamaráson / Határok

Vargas Llosa (már csak az idétlen két L miatt is) több éve a figyelmem előterébe (erőterébe) került és miután 400 Ft-ért megvettem talán legismertebb regényét, A város és a kutyák-at, hát belevágtam (persze, persze a „kutya” önmagában hívószó számomra): überbrutális, kegyetlen, nyers és őszinte szöveget kaptam, hatása drámai és egy az egyben remek könyv.

A történet fiatal, 15-16 éves fiúkról szól, akik különböző okokból, többnyire szülői önkény áldozataként egy limai (Peru) kadétiskolába kerülnek, ahol számos megaláztatáson keresztül válnak „kemény” férfiakká, bűnözőkké vagy épp belehalnak. Egy ártalmatlannak tűnő lopással indul a sztori, Cava, a kisorsolt tolvaj, ellopja a kémiavizsga kérdéssorát, de nyomokat hagy hátra és van egy szemtanú is, a kiközösített, örökké bántalmazott, lányos alkatú Ricardo (Rabszolga), aki végül beköpi a hadnagynak, mert szeretne végre eltávot kapni, hogy meglátogathassa szerelmét, Terezát. Cavat kicsapják, barátja Jaguár, aki egyben a körlet alfa-hímje is, bosszút esküszik. Végül a történet drámai csúcspontja Rabszolga megölése véletlen balesetként beállítva (ámbár én végig nem tudtam eldönteni, hogy tényleg kivégezték-e vagy véletlen szerencsétlenség történt). A haláleset mindenkit felbolydít, de különösen Albertot (Poéta), aki egyedül vette védelembe Rabszolgát és feltételezését, miszerint Jaguár volt a tettes, jelenti Gamboa hadnagynak, s így a fiúk világa (ivászat, torz szexualitás, szökések) lelepleződik a felnőttek előtt. A tiszti kar azonban inkább törődik a kadétiskola jó hírnevével, mint az igazság kiderítésével, ezért megzsarolják Poétát és Jaguárt, hogy hallgassanak, Gamboát pedig, az egyedüli tisztességes felnőttet, eltávolítják.

A könyv részben a fiatal fiúk abszurd, erőszakos nevelésének torzító hatásait mutatja be, a rettenetes beavatási rítusokon kezdve az évfolyamok verekedésein át a tyúkbaszásig Llosa mindet olyan nyersen leír, hogy az olvasó (nőnek?) feláll a szőr a hátán (ha van neki). Részben viszont a felnőttek és a fiúk közti szakadékról is szól, a vezetők szinte végig semmit sem sejtenek a srácok valódi éjszakai életéről, a szabályszegésekről, a határáthágásokról, egészen Poéta leleplező vallomásáig. A felnőttek mégis úgy gondolják, hogy mindez így van rendben, hisz az élet is pontosan ilyen: ”A férfiak cigarettáznak, leisszák magukat, kilógnak, cseszegetik egymást. A kadétok tudják, hogy ha lebuknak, kicsapják őket. (…) Akiket nem lehet elkapni, azok az életrevalóak.” Vagyis a hadsereg elvileg fegyelemre és egyszerűségre, becsületre nevelő hatása valójában nem más, mint a perui állapotok további megerősítése. Llosa kiváló jelenetekkel ábrázolja a limai utcai életet, a szegénynegyedek küszködéseit, a kapcsolatok brutalitását, a nők elnyomását, a tehetségek elkallódását, a kilátástalanságot.

A regény több narrátort is alkalmaz: Poéta, Boa, Jaguár és Rabszolga monológjain, visszaemlékezésein keresztül ismerhetjük meg a történetüket és a gondolataikat, de Llosa olykor visszavált E/3-as narrációra is. Olykor nem könnyű eldönteni kinek a fejében vagyunk, különösen, hogy Tereza mintha mind a négy fiú életében feltűnne, de csak két esetben lehet biztosra mondani, hogy ugyanaz a lány (Poéta ugyanis elszereti Rabszolga elől).

A kutyákról annyit, hogy az alsóbb évesek gúnyneve a kutya, illetve feltűnik benne Éhenkórász, Boa fogadott keverék állata, akihez a maga szadista módján, de érzelmileg kötődik (a lábát ennek ellenére örökre megnyomorítja).

Keserű, kemény könyv, gyomor is kell hozzá, de akinek tetszett Ottlik Iskola a határon-ja (bár az inkább a barátságról szólt) vagy Musil Törless iskolaévei (az meg filozófiai kérdéseket feszeget), akkor annak bátran ajánlom A város és a kutyák-at, különben pedig kötelező.

---------------------------------------

Kevés olyan szép könyvcímmel büszkélkedhet a magyar irodalom, mint Sütő Andrásé, az Anyám könnyű álmot ígér (a kedvencem Szilágyitól a Kő hull apadó kútba). És nemcsak a cím sugall szépséget és szomorúságot egyszerre, Sütő naplójegyzeteit áthatja a vidéki élet nyugalma, csodája és küzdelmei, brutalitása ugyancsak.

Az első sorok egyben a könyv ihletforrását is jelentik:

„Egy napon így szólt anyám:

-          Írhatnál rólunk is valami könyvet.

-          (…) milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?

-          Igaz legyen – mondta.”

Ilyen is lett a könyv: vidám is, szomorú is és főként igaz.

Pusztakamarás csöppnyi kis falu Kolozsvártól majd 50 kilométernyire, alig 400 főnyi lakossággal, itt született Sütő András és itt halt meg Kemény Zsigmond. Sütő ide tér vissza hosszú évek múltán a fővárosból, hogy viszontlássa szüleit, rokonait és itt készíti ezeket a naplójegyzeteket, melyekbe az otthon talált újságcikkeket, kivágatokat is beleilleszti. Visszaemlékezései nem követik a történtek linearitását, csapong a gondolat, felkap egy-egy témát, emléket, ehhez köti a korábbi vagy későbbi eseményeket.

Olvashatunk gyerekkori emlékekről (halálközeli élményekről pl. bikatámadás), a családtagok küszködéseiről a kommunista uralom alatt, hogyan élték meg az emberek a tagosítást, a földek és a nagyobb kertek államosítását, a pozitív, előremutató felfedezések elfojtásáról (Sütő apja kiváló feltaláló is volt egyben). Érdekes, felemás érzést keltett bennem, hogy Sütő maga párttagként van jelen, olykor idegenkednek, fegyelmezik magukat jelenlétében a falusiak, vagy igyekeznek materialista nézeteit megváltoztatni. Sokszor szívdobogva olvastam a nagy tragédiákat, a kiszolgáltatottságáról, indokolatlan bebörtönzésekről vagy Sütő édesapjának több éves szőlőtermesztési kísérletéről, amelyet mihelyt termőre fordult, rögtön kollektivizálták és álmaik szertefoszlottak. Sokadszorra.

Pusztakamaráson becsületes, családszerető, kemény és vallásos emberek élnek, megkeményíti őket az időjárás (a téli hideget idén mi is megismertük, amint elfogyott a fa), a földdel és a politikával való küzdelem és mégis potyognak a könnyeik egy-egy temetésen, lakodalmon vagy esti borozáson.

A könyv nincs híján a humornak sem, számtalan muris esetről számol be Sütő, talán legkacagtatóbbak a falusiak találkozásai a modern technikával vagy az a rész, amikor a tudós napirendjét pontról pontra megfelelteti apja napirendjének.

Közelmúltról olvasni mindig érdemes, mindig tanulságos és mindig borzongató, különösen, ha ezt olyan csodálatosan faragott, míves nyelven teszik, mint azt Sütő András.

Mint az édes selyemméz a szájban.

-------------------------------------------

Legnagyobb döbbenetemre Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? c. regénye csak nagyon laza szálakkal kötődik a Blade Runner c. kultikus science-fiction filmhez. Egyedül az alaptéma (androidok üldözése, filozófikus lamentálás a különbségeken) és a szereplők nevei stimmelnek, minden egyéb: más. Mégpedig jó értelemben más, bár a szememben ez nem kisebbíti a film erényeit.

A fejvadászt itt is Rick Deckardnak hívják és a Marsról szökött gyilkos Nexus 6-os típusú androidok kiiktatására szerződtetik, miután kollégája kis híján otthagyta fogát üldözésük közben. Deckardnak előbb tesztelnie kell egy tesztet (Voigt-Kampff-teszt), ugyanis az emberszerű robotok már olyannyira hasonlítanak az emberre, hogy a  különbség, csak műszeresen mutatható ki. (A Voigt-Kampff például az empátiát hivatott mérni.) A sikeres tesztelés után Deckard sorra likvidálja az androidokat, akik igen cselesen próbálnak beleolvadni környezetükbe, egyikük szovjet ügynökként felajánlkozik segítségül, másikuk operaénekesnőként a hírnév mögé igyekszik bújni és így tovább. Az izgalmas, fordulatos történetet folyamatosan átlengi Deckard fokozódó dilemmája, mit is jelent voltaképpen a különbség ember és android között. Egyik kollégájáról, aki érzéketlenül gyilkolja le az operaénekes Luba Luftot, végig azt hiszi, gép, míg Luba vagy Rachel Rosen iránt (akivel ágyba is bújik) gyengédebb érzelmeket táplál. Különösen aggályos az androidok érzéketlen irtása, miközben a radioaktív porban fennmaradt emberek többsége elektronikus állatokat dédelget, vagy napjait a hangulatorgona segítségével állítja be (kétségtelen, hogy Deckard sem úszná meg élve a napot, ha reggel nem „kreatív, friss hozzáállást a munkához”-t tárcsázna be magának).

Már az első jelenetnél elkerülhetetlenül felhorgad a kérdés, mitől ember az ember, hogyan írható körül az a különbség, amely hála a technológia fejlődésének, egyre inkább elhanyagolhatóvá válik ember és gép között. Gyakorlatilag nem győződhetünk meg arról, hogy a biológián kívül bármi más képes lenne meghúzni a határt, hacsak nem vetjük be a jolly joker-metafizikai érvet, ti. a felsőbbrendű lelkünket, ami elválasztható a testtől, istentől kaptuk és örök életű stb. Csakhogy a történet istenfigurája, a Sziszüphoszként fölfelé kapaszkodó Mercer sem más, mint egy kivénhedt, másodrendű színész festett kellékek előtt. (Érdekes azonban, hogy Deckard mégis képes a hit elvesztésében önmaga valódiságának felfedezésére, egyfajta spirituális élmény folytán (hegymászás) magában fedezi fel Mercert, az ő örökkévalóságán keresztül a „minden egy”-élményét.)

A könyvben zseniális emblémákat, utalásokat lehet felfedezni, a legjobban a Don Giovanni megemlítése tetszett, hisz abban a felsőbbrendű hatalom büntetését egy szobor (ráadásul járkáló szobor) hajtja végre vagy a Munch festmények interpretációi, de nagyon találónak gondolom azt is, hogy Deckard, aki a három android kiiktatásáért járó pluszpénzt rögtön egy igazi kecskére költi, új állatát Eufémiának nevezi (Eufémia: jó hírnévnek örvendő, eufémizmus: enyhítő kifejezés – utalásként arra, hogy az állat gyerekpótlék).

A regény egy az egyben fantasztikus, letehetetlen és kielégíti mind a ki- mind a bekapcsolódási affekciókat.

Egyedül az bántott, hogy úgy tűnik, a jövőben a feminista mozgalom bukásra van ítélve, mert amíg a hangulatorgonán létezik 594-es szám („örömteli engedelmeskedés a férj felsőbbrendű bölcsességének minden kérdésben”), addig nincs igazi emancipáció. (Bár az is igaz, hogy a férj távozása után a nő hosszan tartó depressziót tárcsáz magának, hi-hi.)